Bár még csak a koronavírus okozta (gazdasági) pusztítás elején járunk, az irány, amerre a világ tart, egyre tisztábban látszik. A globális kereskedelem és értékláncok összeomlása, a tömeges munkanélküliség és az általános bizalmatlanság szinte tűpontos másolata a világ száz évvel ezelőtti állapotának. Ráadásul ahogy száz éve az USA világpolitikai súlya nőtt meg, most könnyen lehet, hogy Kína fog leginkább profitálni a vírus okozta geopolitikai újrarendeződésből.
A vírus okozta leállások és a nemzetközi értékláncok ezzel összefüggő szétesése elég egyértelűen megmutatta az eddigi globalizációs modell törékenységét. Ez nem egy értékítélet, hanem sokkal inkább a multik racionális döntése lesz, miután a kiterjedtségük egyúttal a sebezhetőségüket is okozza. Ennek a folyamatnak viszont egyenes következménye a nemzetközi kereskedelem szerepének csökkenése, és a gazdaságok önellátóbbá válása. Ez egyszersmind azt is jelenti, hogy a dollár-fedezet, mint a pénzügyi és kereskedelmi tranzakciók alapja veszíteni fog jelentőségéből. A kérdés, hogy a kínai pénzügyi rendszer problémái mennyire fognak lehetővé tenni egy aktív külpolitikát válaszul erre.
Kelet-Ázsia: kezdeti gyengeség, majd hatékony válasz
Miután Kelet-Ázsia sok országa már túl van a járvány tetőpontján, ezért az Európára váró gazdasági hatások is jobban megérthetőek azáltal, hogy mi történt a régióban. Bár a kereskedelmi kapcsolatok még nem álltak teljesen helyre, és a mostani nyugati lezárások tovább rontják az ottani gazdasági kilátásokat, a helyzet ezt leszámítva sem kedvező. Az emberek sokkal óvatosabbá váltak, kevesebbet fogyasztanak, így a kiskereskedelmi szektor és szolgáltatások teljesítménye a lezárások végeztével sem érik el a járvány előtti szintet. Ezzel együtt kijelenthető, hogy fejlett világban mégis Kelet-Ázsia fogja átvészelni a legkevesebb áldozattal a krízist, mind az emberéleteket, mind annak gazdasági hatásait tekintve.
A legérdekesebb nyilvánvalóan Kína helyzete, melynek vezetői egyértelműen lehetőséget látnak a mostani válságban, hogy aláaknázhassák Amerika globális de legalább térségbeli vezető szerepét. Míg ebben kétségkívül van igazság, sok múlik azon, az ország mennyire tudja megőrizni stabilitását.
Kína előnyét elsősorban az adja, hogy a gyárai egy része már újra működik, míg Európában szinte teljesen leállt az ipari termelés (gondoljunk csak a magyar autógyárakra). Ennél viszont sokkal fontosabb lehet, hogy a járvánnyal érkező pénzügyi és likviditási válságban tud-e hathatós segítséget adni a térség fejlődő államainak, ezzel egyfajta saját befolyási övezetet létrehozva, vagy ahogy várhatóan az USA fog eljárni, elmerül a belső problémáiban. A kínai vezetők kétségkÍvül hosszabb távon gondolkodnak mint nyugati társaik, azonban kérdés, hogyan kommunikálják a lakosság felé az expanzív külpolitikát, miközben az ország az elmúlt 45 év legyengébb gazdasági növekedését fogja nyújtani (bár a hivatalos terv 6%, sokkal valószínűbb a stagnálás a külföldi kereslet kiesése miatt).
Kínában a gazdasági leállás és azzal összefüggő (nyugati) keresleti válság következtében könnyen megborulhat az ország rendkívül törékeny társadalmi egyensúlya. Az országban eleve csak a városokban számítják ki a munkanélküliség-rátát, mely jelenleg 6%-on áll, de a vidékről érkező migránsok százmilliós tömegei sehol sem jelennek meg a statisztikákban (róluk itt írtam: Lappangó demográfiai katasztrófa Kínában). Hazatérésük a születési tartományaikba a belső régiók ellátórendszerének teljes összeomlását fogja okozni, nem beszélve a munkanélküli-segélyezés lényegében teljes hiánya miatt kialakukól társadalmi elégedetlenségről. Erre válaszul Kína - ahgy 2008-ban tette, és a legtöbb nyugati ország most tenni fog - ráléphet a további eladósodás útjára. Ezzel a probléma, hogy Kínában már most is rendkívül magas a tartományi kormányzatok és állami vállalatok eladósodottsága - ami lényegében az államadósság egy speciális formája. A hitelezés nagy része már most sem beruházásokra, hanem a meglevő adósság finanszírozására irányul, azaz a kinnlevőségek magas aránya egyfajta béklyó a gazdaság potenciálját illetően (körülbelül az állami kézben lévő bankrendszer kinnlevőségeinek 25%-a nem teljesít). Kínának tehát tehcnikai szempontból van lehetősége stimulálni a gazdaságát - például az alapkamat is 3% körüli szemben az európai és amerikai 0 körüli értékkel - ennek viszont a növekedési potenciál radikális csökkenése lesz az ára hosszútávon. Éppen ezért egyelőre a vezetés kommunikációja is kétértelmű: a kinnlevőségek további csökkentéséről és gazdaságélénkítő akciókról beszélnek egy időben, amiből viszont muszáj lesz választani.
Tovább bonyolítja a helyzetet, hogy az országban az élelmiszerellátás is veszélybe kerülhet, miután az elmúlt években a fő húsforrásként szolgáló sertésállomány felét pusztította el a sertéspestis, amit továbbra sem sikerült megfékezni, és a többi áruhoz hasonlóan az élelmiszer-kereskedelem is nehezebbé vált. Az életszínvonal drasztikus esése a karantén alatt Hupej példáján keresztül jól látszik, mennyire képes megborítani a társadalmi békét. A korlátozások fölfüggesztése után százezres menekültáradat indult el a tartományból, és az ezt megakadályozandó rendőrséggel is összecsapásokra került sor. Hasonló helyzetek nem kizárhatóak az ország más területein sem, elsősorban a már válság előtt is elszegényedő északkeleten. A párt rendőrségnek küldött utasításai közt már jól látszik, a koronavírus-járvány politikai következményeit nagyon is komolyan veszik.
Ezt ellensúlyozhatja a járvány alatt vizsgázó megfigyelő (orwelli) állam, melynek alapja az országot ellepő arcfelismerő kamerák. Ezt a vírus elleni küzdelemben is használták, ahogy péládul minden embert kategorizált egy mesterséges intelligencia a vírusnak való kitettség alapján, és e szerint korlátozták is a lakosok mozgását. Ezt úgy érték el, hogy mindenkinek rendelkeznie kellet egy applikációval a telefonján, amit be kellett mutatni egy-egy szolgáltatás igénybevétele előtt (az olyan egyszerű dolgoktól kezdve mint vásárlás egy kisboltban a tömegközlekedés használatáig bezárólag). Ennek hatékonysága azt mutatja, a kínai autoriter rezsim rendkívül széleskörű eszközökkel rendelkezik a lakosság elnyomását illetően.
Ugyanide tartozik, ahogy blokkolva vannak a kínai közösségi médiában a koronavírus hazai kezelésével kapcsolatos információk. Ezzel együtt, bár a (helyi) kínai vezetés nagyon súlyos hibákat követett el azzal, hogy lényegében két hónapot várt bármiféle, a vírusra adott reakcióval, a járvány pusztítása Nyugaton úgy néz ki, túl fogja múlni a kínai (hivatalos) adatokat, ami a kínai progpagandagépezet a saját céljaira használhat föl mind bel- és külföldön.
Kezelési módok
A járvány kezelését tekintve három, többé kevésbé elkülönülő szcenárió világlik ki. Az első a koreai illetve tajvani, ahol a tesztek és karantén konzekvens használatával (a Kínával való közeli kapcsolat ellenére) nem tudott széleskörű járvány kialakulni. Föltételezhető, hogy például a koreai halálozási adat (0,7%) azért alacsonyabb, mint tizede az olasznak, mert ott a korán bevezetett kijárási korlátozásokon túl jelentős tesztelés folyt a tüntetmentes betegek esetében is, tehát elsősorban nem az egészségügyi rendszerek különbségéről van szó, hanem a felderített esetek/összes eset magasabb arányáról (Olaszországban és Európában általában csak a súlyos eseteket tesztelik, enyhébb esetben azt kérik, az illető maradjon otthon, ami lehetetlenné teszi a vírus terjedésének megállítását.) Következésképp a magasabb európai halálozási arányszám oka, hogy csak valójában csak a súlyos eseteket veszik számba. A valódi érték valóban nem sokkal magasabb az influenzáénál (0,3%), viszont ehhez sokkal magasabb fokú orvosi beavatkozásra van szükség általában, ami azonban elérhetősége véges.
A másik, kevésébébb kedvező de még nem katasztrofális út melyet a legtöbb észak- és közép-európai (remélhetőleg Magyarország) ország is követni látszik, ahol a szociális érintkezés megfelelően korai minimalizálásával a vírus terjedése lassítható. Ezeken a helyekn (például Németországban) a napi megbetegedések száma egy olyan szinten stabilizálódoik, aminek kezeléséhez elegendő az egészségügy kapacitása, ugyanakkor ezeket az intézkedéseket így legalább egy évig fönn kell tartani, míg a lakosság megfelelő hányadán átmegy a vírus és egyfajta kollektív védettség alakul ki.
Végezetül elrettentő eset lehet az olasz (illetve spanyol, francia) példa, ahol csak röbb száz megbetegedés után vezettek be korlátozásokat, így a megbetegedések napi száma olyan szinten stabilizálódott, amit az egészségügy már nem tud kezelni, így bizonyos életkor fölött egyszerűen nem fogadnak betegeket. Másrészt viszont könnyen lehet, hogy később pont Olaszország lehet az, aki kilábal a járványból, miután ott megy át leggyorsabban a lakosságon (becslések alapján a lakosság 10%-a lehetett érintett eddig).
Nyugat: száz év vissza a múltba
Ahogy a bevezetőben szó volt róla, az első világháború utáni időszak sok mindenben osztozik a most kialakulni látszó helyzettel. Ezt támasztja alá az is, ahogy sokan háborús helyzetről beszélnek, és világháború okozta gazdasági visszaesés is hasonló jellegű volt. Mindkét esetben a termelési tényezők kieséséről van szó, a különbség annyi, hogy ez száz éve a háborús pusztításnak (emberéletek, gyártókapacitás) volt köszönhető, ma ezt a járvánnyal szembeni védekezés okozza. Nagyon úgy néz ki, az problémára adott válaszok is hasonlóak lesznek.
Az 1914 előtti időszak a liberalizmusáról és nyitottságáról volt ismert. Ahogy a koronavírus előtt, úgy akkor is jelentős volt (bár a maihoz képest nyilván sokkal kisebb volumenű) az áruk és emberek országokon átívelő mozgása. Ezt segítették persze a szupranacionális birodalamak is (Osztrák-Magyar Monarchia, Oroszország, Brit Birodalom), melyek kisebb nagyobb mértékben, de bomlani kezdtek, és kicsi nemzetállamok vették át a helyüket. Ma ugyanígy esik szét az EU mind konkrétan az emberek szabad mozgását illetően, mind elnézve azt, ahogy nem sikerült közös akciótervet kialakítani, és a vírus által leginkább érintett dél-európai országok (pénzügyi) kisegítéséhez is hiányzik a politikai akarat. Egyértelmű, hogy a COViD-19 járvány januári, kínai fellángolása utáni határozott politikával és az EU-n kívüli, de főleg kínai beutazók szűrésével el lehetett volna odázni a bajt.
Az első világháború után nem véletlen, hogy az országok termelése csak a 30-as évek végére érte utol az 1914-es szintet. Az önellátásra való törekvés - azaz importhelyettesítő gazdaságpolitika, amit már Macron, Trump és sok más vezető is fölkarolt, és a kereskedelmi háború eleve ebbe az irányba mutatott - egyértelműen csökkentette a gazdasági potenciált, hiszen munkaerőt és tőkét vont el a termelékenyebb iparágaktól (jó példa erre a malomipar helyzete a Trianon utáni Magyarországon: miután hazánk őrölte a Monarchua búzáját, így az új határokkal a kapacitások fele fölösleges lett, miközben a tehcnológia nemzetközileg is fejlett volt. A többi utódállam pedig gőzerővel dolgozott a saját malomiparuk fölfuttatásán). Napjainkban azonban Európa már elég összekötött ahhoz, hogy az EU-n belül komolyabb dezintegrációra kelljen számítani hosszútávon, a világgazdaság esetében ugyanakkor ez már nincs így.
Ami tehát valószínűbbnek tűnik ezek alapján, az a régiók - például Kelet-Ázsia - relatív önellátóvá válása. Ezek a területek a maguk többszáz milliós lakosságával már elég nagyok ahhoz, hogy csak a legszükségesebb mértékben kereskedjenek egymással. Ez persze jelentős, de nem radikális változást fog jelenteni. Példaképp: Németország körülbelül GDP-jének felével egyező értékben exportál iparcikkeket, de ennek körülbelül 70%-a házon belül, azzaz az EU-ban marad. A kínai és amerikai piacok leépülése tehát fájdalmas lesz, ami a magyar gazdasági potenciál jelentős visszaesését is fogja okozni.
Ez a továbbra is exportfüggő (körülbelül 180 millió ember megélhetése függ tőle) kínai gazdaság számára is komoly érvágás lesz, ugyanakkor új lehetőségeket is tartogat. Az elveszett exportpiacokat részben kompenzálhatja a régión belüli kereskedelmi kapcsolatok további fejlődése, nem beszélve az ezzel járó várható politikai befolyás növekedésével is. Ez akár megadhatja a várva várt löketet a kelet-ázsiai közösség integrációjához is, aminek elsődleges akadálya az USA volt (a 90-es években még a japán befolyástól tartva).
Pénznyomtatás és a dollár - mit bír ki a pénzügyi rendszer?
A kereskedelmi kapcsolatok leépülésének másik következménye a dollár szerepének csökkenése lesz. Ma két ország dollárfedezet nélkül lényegében nem tud kereskedeni egymással, miután ez az adott deviza konvertibilitásának hiányát jelentené, és az elszámolás is sokszor a zöldhasúval történik, nem beszélve a dollárban denominált államadósságról. Ugyanígy, a multinancionális vállalatok zöme is rendelkezik dolláralapú kötelezettséggel (banki hitelek, kötvények, részvények). Az ezek finanszírozásához szükséges exportbevételek - mint elsődleges dollárforrás - kiesése tehát jól látszik, hogy rendkívül súlyos likviditási válságot fog okozni.
Ez kisebb mértékben ugyan (miután akkor a kereskedelmi kapcsolatok kisebb mértékben estek vissza), de a 2008-9-es válság alatt is megtörtént, ekkor azonban a FED nemcsak otthon, hanem külföldön is jelentős likviditást biztosított úgynevezett SWAP csatornákon keresztül, ahol azonnal hozzá lehetett jutni a dollárhoz. Most azonban úgy néz ki, ez nem fog megtörténni.
Ennek elsődleges oka a válság mélysége lehet, ami miatt a FED az amerikai gazdaságot megmentendő rekordösszeggel növelte a mérlegét, aminek következményei beláthatlanok. A féktelen (digitális) pénznyomtatás és államkötvény-vásárlás ugyanis könnyen a kötvénypiac összeomlásához vezethet, miután azok hozama mesterségesen nyomott, míg a reálgazdaságban ez inflációhoz vezet.
A dolláralapú gazdasági rendszernek Kína már régóta kritikusa volt, és történtek kisebb próbálkozások ennek részleges meghaladására. Egyes, Kínához közel áll országok, például Pakisztán már jelentős remnimbi-tartalékkal is rendelkeznek, elkerülendő a dollárfedezet csökkenése okozta likviditási válságot. Miután a Pakisztánhoz hasonló fejlődő országokat különösen súlyosan fogja érinteni a likviditási válság, így, amennyiben Kína hajlandó kisegíteni őket, úgy egyfajta remnimbi zóna is kialakulhat. Ennek alapját a BRI (Út öv kezdeményezés, kínai infrastruktúra-fejlesztő program Eurázsiában és Afrikában - lásd a térképet lent) partner országokkal való kereskedelem adhatná. A remnimbit elsősorban kínai megrendelésekre lehetne fölhasználni, így a BRI projektek se állnának le, amivel a nyugati kereslet kiesése is enyhíthető lenne. (bár ezek szünetelésének oka jelenleg az utazási korlátozások, amit viszont a Pekinghez legközelebb álló országok - például Kambodzsa - rendkívül felelőtlen módon nem volt hajlandó bevezetni). Egy ehhez hasonló szisztéma alapozta meg a náci Németország politikai és gazdasági befolyását Közép-Európában a 30-as években, ahol lényegében egy-egy ország exportjának 50-60% irányult Németországba.
Ezzel együtt ne feledkezzünk meg a kínai pénzügyi rendszer problémáiról sem, ami már a válság előtt is többször az összeomlás jeleit mutatta, a kínai tőzsdeindexek vagy a remnimbi árfolyama csak masszív állami beavatkozással volt kordában tartható, és kérdés, hogy annak internacionalizálását is tudnák-e kezelni.
.
Összegzés - melyik utat választja Amerika?
A fentiekből látszik, hogy - amennyiben túl tud jutni a belső nehézségeken - akkor Kína számára a koronavírus járvány és azzal összefüggő gazdasági válság hatalmas lehetőséget tartogat. Bár a vírus kínai eredete jelentős csorbát ütött az ország nemzerközi megítélésen, a későbbi, (látszólag) hatékony kezelése és határozott lépések a kínai modell erejét sugallták. Amerikában minden jel arra mutat, hogy a járvány okozta pusztítás semmivel nem marad el a kínaitól, ráadásul az egészségügyi rendszer anomáliái is felszínre kerültek.
Összessségében Kína lépéseit csak egy hasonlóan aktív külpolitikával lehet ellenőrizni. Az elmúlt években kiderült, hogy a legtöbb ország elsősorban a gazdasági megfontolásokat tartja szem előtt a nemzetközi kapcsolataiban, és ezek mentén hajlandó is együttműködni Kínával, jó példa erre az 5G mobilhálózat német, francia és brit engedélyezése. A Kínától való félelem is elsősorban gazdasági természetű (például félelem az európai cégek válság alatti fölvásárlásától), míg a fejlődő országok számára lényegében csak az számít, hogy honnan tudnak forráshoz jutni. Amennyiben Amerika - mint a pénzügyi és gazdasági irendszer központja - nem vállal felelősséget és a válságot csak otthon kezeli, az könnyen vezethet az amerikai hegemónia súlyos erodálódásához. Ha a hatalmi vákuum egy részét Kína betölti, úgy a nemzetközi anarchia talán elkerülhető lesz, viszont a kínai hatalmi rendszer terjedését fogja jelenteni. Máskülönben viszont jelentősen meg fog nőni a fegyveres konfliktusok kockázata világszerte, elég csak az illékony Közel-Kelet olajmonarchiáira nézni, melyek egyik napról a másikra vesztették el a legitimitációjukhoz szükséges bevételeiket.