Az előző bejegyzésemben - Az új hidegháború küszöbén -  az USA és Kína közt kibontakozó stratégiai küzdelemről írtam.  Ennek folyományaként bemutatásra kerül lehetőleg minél több, a két nagyhatalom politikáját meghatározó belső kényszer. Az első ilyen bejegyzés ez, ahol a kínai népesedés aggasztó trendjeire szeretném fölhívni a figyelmet.

Az 1970-es években bevezetett kínai családpolitika - bár sokan kritizálták különböző emberjogi alapokon - egy bölcs döntésnek tűnik negyven év távlatából. Sikerült megfékezni a túlnépesedést és ezzel út nyílt egy hatékony gazdasági felzárkózáshoz, ami azonban még mindig tart. Ezzel együtt Kína továbbra is a világ legnépesebb országa maradt, de egyre több demográfiai probléma is felszínre kerül. Ezeknek azonban csak egy részét okozza az alacsony születésszám, és ugyanilyen probléma a most felnövő kínai generáció tagjai közt fönnálló óriási egyenlőtlenségek. 

Ha összehasonlítjuk az 1970-es és a mostani kínai korfákat, akkor ezek alapján nagyon is racionális döntésnek bizonyult, hogy korlátozni kezdték a születések számát. 1970 körül Kína népessége körülbelül olyan képet mutatott, mint manapság egyes arab országoké, mondjuk Egyiptomé. A javuló egészségügyi- és élelmezési ellátás miatt rengeteg gyerek született és maradt életben, a fiatalok száma az idősek többszöröse volt. A kínai rezsim szempontjából a fiatal társadalom veszélyességét mi sem mutatta meg jobban, mint a Tiennamen téri események, ahol fiatal egyetemisták tüntettek a rendszer ellen. Miközben a Nyugaton ezt mint a demokratikus értékek melletti kiállást üdvözölték, valójában sokkal nagyobb szerepet játszottak ebben a növekvő árak és romló életminőség. Kína azonban túl tudott lendülni ezen a ponton. Az óriási, fiatal és viszonylag képezett kínai munkaerő ugyanígy volt előny, amikor a térség iparosodott államai elkezdték Kínába áttelepíteni a gyártókapacitásukat. 

Kína számára - ahogy már többször foglalkoztam a kérdéssel - az egyik legnehezebb feladat a társadalmi egyensúly, stabilitás fönntartása. Ebből a szempontból kifejezetten fontos, hogy lehetőleg minél kisebbek legyenek a társadalmi különbségek és minél több ember dolgozhasson. Valójában ezt még a külföldi beruházások és magas hazai befektetések mellett is nehéz volt fönntartani, a 2000-es évektől kezdve az állam is egyre nagyobb szerepet vállalt az emberek foglalkoztatásában.

Többek között ennek tudható be, hogy megkezdődtek a gigaberuházások, az infrastruktúra hihetetlenül gyors fejlesztése, ami a mostani eladósodottság oka is. A probléma az volt, hogy a gazdasági fejlődés főleg a partmenti régiókat érintette, és a legtöbb beruházás is itt valósult meg: így kialakult a belsőbb területeken lakókból a kínai vendégmunkások csoportja, számuk több száz milliós is volt, és ma is legalább 100 millióan lehetnek. Ők a partmenti régiókban dolgoztak, éltek, de jogosultságot nem szereztek arra, hogy itt vegyék igénybe a szociális ellátásokat.

Kína népessége azonban még mindig nő, de a munkaerő már évek óta csökken, egyelőre elhanyagolható mértékben, idén például 700 ezer fővel. Ennek egyelőre még nem sok jelentősége van, hiszen a kereskedelmi háború alatt még mindig  a prioritás a munkahelyek teremtése, különösen a minőségi munkahelyeké a friss diplomásoknak, és eleve hosszú távon a történelmi előzményeket elnézve a trend kifejezetten pozitívnak is tűnhet a rezsim stabilitása szempontjából. Valójában a probléma nem is gondolom, hogy önmagában a népesség fogyása vagy a lakosság elöregedése lenne. Kínában az állam szerepe a szociális ellátórendszerben korlátozott, eleve a helyi önkormányzatok feladata, de leginkább a család felelőssége az öregek eltartása, ráadásul a várható élettartam is a nyugati alatt van. Ami azonban aggasztó, hogy a most felnövő kínai népesség fele-harmada olyan körülmények közt él és tanul, ami nem teszi lehetővé azt, hogy a későbbiekben hatékonyan dolgozzanak, és a társadalom hasznos tagjaivá váljanak. Ez azonban már valóban demográfiai és társadalmi katasztrófával fenyeget. 

A belső gyarmat

Kínában a belsőbb területek egyfajta belső gyarmatként szolgáltak. Az innen érkező olcsó munkaerő hozta létre a partmenti nagyvárosokat, ahol embertelen körülmények közt, szerződés nélkül dolgoztak. Ez azonban még mindig jobb lehetőségnek számított, mint otthon maradni. Ahogy azonban írtam róla, ezek az emberek azonban nem jogosultak arra, hogy a partmenti városokban jussanak egészségügyi ellátáshoz vagy ide írassák a gyerekeiket iskolába, hanem ezt otthon tehetik meg. Ezen szolgáltatások ottani színvonala azonban jelentősen alacsonyabb. Kínában az utódlás kérdése és a család fönnmaradása központi kérdés, így nem meglepetés, hogy ezek  belső migránsok is idővel szülővé váltak, vagy éppen a gyerekük jövője miatt indultak útnak. Bár rengeteget spórolnak (maximum 500 forintos órabérekből hoznak létre több tíz milliós megtakarítást), a gyerekük mégis hatalmas elmaradásban van a városiakhoz képest. Egyrészt tény, hogy ha az újszülöttel nem foglalkozik az anyukája, és egész nap a kiságyban van, az késlelteti a szellemi fejlődését. Nagyjából 7-8 pontnyi IQ különbség van egy ilyen kisbaba és egy olyan között, akivel otthon voltak, és nem a nagymamája figyelt rá születésétől kezdve. Innentől kezdve pedig újabb és újabb nehézségekkel kell szembenéznie: az iskola elvégzése is egy nagy kihívásnak számít, a kognitív elmaradottság miatt, ráadásul a vidéki gyerekek közt végzett felmérések azt mutatták ki, hogy legalább 60%-uk valamilyen, az iskolai teljesítményét rontó betegségben szenved, amire nem kap kezelést. Ezek valódi, harmadik világbeli problémák: bélférgesség, vérszegénység, vagy a szemüveg hiánya. Hozzáadva ezt a korábbi lemaradásukhoz, jelentős részük már a középiskola előtt lemorzsolódik. A riasztó valóság, hogy a kínai fiataloknak mindössze fele rendelkezik érettségivel. 

Természetesen az 1980-as években sem lehetett sokkal jobb a helyzet, ráadásul akkor még kevesebben jártak iskolába. A különbség az, hogy akkor Kína egy mezőgazdasági országból próbált iparivá válni, ma viszont a cél, hogy Amerikát is utolérjék a high-tech és a mesterséges intelligencia területén. Ezzel párhuzamosan a munkaerő költsége is megugrott, így az összeszerelő-üzemek idővel el fogják hagyni Kínát. Nyilvánvaló, hogy ebben az új gazdasági helyzetben a mostani vidéki diákok nem fognak tudni érvényesülni. Kína létre tud hozni versenyképes fegyvereket és világszínvonalú egyetemeket, ennek azonban az volt az ára, hogy a vidéki humán erőforrást hagyták teljesen leépülni. Szó szerint egy ország munkájáról van itt szó: a vidéki munkások itt fizettek adókat, amiből a helyi ellátást fejlesztették, és létrejött egy elfogadható egészségügy és oktatás, de ez a szülőföldjükön már nem valósult meg. Bizonyos fokig a szülők maguk is meg tudták oldani a gyerekek problémáit, magántanárokkal, illetve ha kellett, megfizették az orvosi ellátást (ami ma sem ingyenes). Ma viszont hiába az óriási megtakarítások, ezek az egykézés miatt létrejövő férfitöbblet miatt a házasságra mennek el: Kínában ugyanis manapság szabályos hozományt kell fizetnie a férfi családjának, aminek összege 20-30 millió forint átlagosan.

Bár papíron a probléma enyhíthetőnek tűnik az egy gyerek politika megszüntetésével a városokban, ennek 2016-os eltörlése nem hozta meg a várt sikert. A valóság az, hogy még mindig rengeteg bürokratikus akadály van, ráadásul egy átlagos kínai család számára két gyerek fölnevelése szinte lehetetlen feladattá vált a magas megélhetési költségek miatt. Az enyhítés ellenére a kínai születésszám idén rekordalacsony volt. Ráadásul van akinek úgy tűnik, hogy Kína korábban még a népesedési adatokat is manipulálta, és a hivatalos 1,6-os termékenységi ráta valójában ennél jóval alacsonyabb (1,1-1,2 körüli) a partmenti régiókban. Ezt támasztja alá, hogy ma a hasonló szociokulturális adottságokkal rendelkező országok - Szingapúr, Tajvan, illetve az autonóm Hongkong - népesedési mutatói is ebben a sávban mozognak, ami egyébként a világon a legalacsonyabb.

Ez azonban nagyon is ijesztő képet fest Kína jövőjét illetően: körülbelül a gyerekek maximum 60-70%-ának kellene eltartania később a szüleiket, és az általuk megtermelt javakból kellene fönntartani valamilyen életszínvonalat a belső területeken is, ahol eddig is főleg provinciális vagy állami megrendelések adtak munkát az embereknek. Ha ez  valamilyen csoda folytán közgazdaságilag kivitelezhető is lenne, akkor is számolni kell a növekvő vidék-város ellentéttel, ahol a kivételezett nagyvárosi családok egyre inkább tudatosabbak, és eddig is több tüntetésre került sor például a vidéki gyerekek városi iskolákba való beíratása ellen. Érthető okokból az általuk élvezett jólétet nem akarják másokkal is megosztani, ráadásul ma ők - a kínai középosztály - a rendszer fő támogatói. 

Térkép, ami az összehasonlíthatóság kedvéért a kínai tartományok GDP/ fő értékeit az európai országok hasonló adataival adja meg: jól látszik, hogy az ország nagy része Albániával van egy fejlettségi szinten, a legfejlettebb partmenti régió Lettországgal (ami körülbelül Magyarországot jelenti) és a leggazdagabb tartomány - Pekingi régió - áll Csehország fejlettségén 

Lehet-e gazdag Kína?

A társadalmi feszültségeken túl további kérdés, hogy elérhet-e nyugati jólétet egy ország, mely ilyen gyatra oktatási mutatókkal bír. Ha megvizsgáljuk az ázsiai kistigrisek korábbi mutatóit, jól látszik, hogy amiért nekik sikerült 20-30 év alatt elmaradott országból fejletté válniuk, az az oktatásra költött magas összegek lehetnek. Általánosságban minél gazdagabb egy ország, a GDP annál nagyobb százalékát költi oktatásra. Ezzel szemben a múlt században Tajvan, Korea, Japán legalább akkora, de általában nagyobb hányadot áldozott erre. Sokan ebben látják ezen országok sikerét (bár mások szerint valószínűbb, hogy önmagában ez se elég, de ez egy másik kérdés). Összehasonlításképp: Japán a 60-as, 70-es években a GDP több mint 4%-át költötte oktatásra, Kínában ez az érték 2-3% (ezeken felül azonban Kelet-Ázsiában a magántanárok szerepe is jelentős, ami ebben nem jelenik meg) Önmagában az eltérés nem túlságosan jelentős, és valószínűbb, hogy a különbség az összegek fölhasználásában van: Japánban a cél az általános műveltség növelése volt, míg Kínában az alacsony relatív fejlettség mellett topegyetemek találhatóak. Japánban az egyetemi képzés általánossá vált, míg Kínában ma is csak a fiatalok 10%-a szerez diplomát, azaz megmaradt elitképzésnek. 

A kérdés kezelése sok mindent elmond arról, Kína mennyiben látja másképp egy ország fölemelkedését, mint a nyugati szakértők. A fenti számok alapján egyértelmű, hogy Kína számára az egész országra kiterjedő nyugati jólét középtávon elérhetetlen távolságra került, szerintem legjobb esetben is egy kelet-európai életszínvonal érhető el. A kínai vezetés azonban az ország fölemelkedését másképp képzeli el, és elsődleges akadálynak nem a belső gazdasági gondokat, hanem a kelet-ázsiai amerikai jelenlétet tartja. Ennek fényében Kína lépései logikusak: miközben otthon hitelekből tartják fönn a gazdasági növekedést már évek óta, addig hatalmas erőkkel fejlesztik a hadsereget és fektetnek be külföldön (lásd Egy út egy övezet), különösen a térségben, ezzel megágyazva a történelmi függőségi viszonyok újraélesztésének. Az, hogy a kínaiak helyzetértékelése pontos-e, és működhet-e a tervük, sokban fog múlni az elkövetkező évek eseményeitől. Amennyiben ezek a társadalmi különbségek megosztják Kínát, úgy egy sokkal befelébb forduló országgal kell számolni, mint ahogy az európaiak érkezése előtt, a 19. század elején, ami el van foglalva a saját problémáival és képtelen megvédeni érdekeit.