Szibéria kínaiakkal való elárasztását már a 90-es években több szerző vizionálta, és része volt mind a nyugati, mind az orosz közbeszédnek, miközben az nem mellőzte a rasszista felhangokat sem. Az elmúlt 30 évben kiderült, hogy az ilyen jóslatok sok tekintetben alaptalanok voltak, ezzel együtt Kína befolyása Oroszország keleti területein minden korábbinál jelentősebbé vált. Bár a helyi lakosság mindig is komoly ellenérzéseket táplált Pekinggel szemben, ez egyre inkább kezd kiegészülni a Moszkvától való függetlenségre törekvéssel is.

 Gyarmatosítás

A már említett, "sárga veszedelemmel" való riogatás elsődleges alapja a 19. századi orosz területszerzés volt, mely egyesek szerint arra fogja majd sarkallni Kínát, hogy revansot vegyen azért. Ahogy az alábbi térképen is látszik, Oroszország az akkoriban erősen kiszolgáltatott keleti szomszédjával több megállapodást is kötött - ilyen volt például az Aigun-i szerződés - melyek révén orosz kézre került Mandzsúria északi része, ahol ma olyan városok találhatóak, mind Habarovszk vagy Vlagyivosztok, míg a két ország határává az Amúr folyó vált. A későbbiek szempontjából viszont ugyanilyen fontos, hogy az ezzel párhuzamosan, a 19. században - részben kitelepítések által - benépesülő Szibéria jellegét tekintve nagyon is eltért az ország többi részétől. Itt a jobbágyságnak sosem volt hagyománya, és az éghajlati illetve demográfiai viszonyok nem tették lehetővé a nagybirtokos mezőgazdaságot sem. Az orosz Távol-Kelet telepesei bizonyos fokig a vadnyugati társaikhoz hasonlíthatóak, és külön érdekesség, hogy a szibéria szláv népesség jelentős hányada az ortodox vallás helyett különféle protestáns irányzatokat követ.

Kína visszatér

A modernkori kínai bevándorlás kezdete értelemszerűen a szovjet rendszer enyhülésével esett egybe. Mivel Oroszországot tömegével hagyták el az emberek a rossz gazdasági helyzet miatt és a természetes fogyás is  évente többszázezer fő körül alakult, a 90-es évekbeli bevándorlási szabályok kifejezetten liberálisak voltak. Az ekkor még relatíve elmaradott Kína lakói közül sokak számára - régiónkkal, Kelet-Közép-Európával egyetemben - ez egy kifejezetten vonzó lehetőség volt. Hivatalos adatok szerint 1992 és 2007 között (tehát az illegális bevándorlást nem számítva), legalább 500 ezer kínai kapott letelepedési engedélyt Oroszországban, akiknek minimum fele az orosz Távol-Keleten élt. A kínaiak elsősorban kereskedelemmel foglalkoztak, betöltve a KGST széthullása okozta űrt. Nem volt ritka a földvásárlás sem részükről, illetve sokszor ők maguk adtak munkát a jelentős munkanélküliséggel sújtott területek lakosságának. Nem meglepő módon a Kína-ellenes érzelmek is ekkor kaptak nagobb hangsúlyt, az orosz lakosság 20-30%-a Kínára mint fenyegetésre tekintett a 2000-es évekre. 

A Távol-Kelet demográfiai viszonyai egy ábrával szemléltetve. A kékkel jelölt Kelet-Szibéria lakossága mindössze 14 millió fő volt, melynek jelentős hányada nem is szláv, hanem őslakos hátterű. Ezzel szemben a vörössel jelzett, észak-kínai tartományokban összesen 123 millióan élnek.             

Forrás:https://www.geopoliticalmonitor.com/was-china-betting-on-russian-defeat-all-along/

Együttműködés vagy alárendelődés?

Ahogy az olajárak növekedésével párhuzamosan a 2000-es évek elején a Putyin vezette Oroszország kissé megerősödött, vált egyre inkább a közbeszéd részéve Szibéria és a távol-keleti területek helyzete. A fő problémák az elnéptelenedés - Szibéria lakosságának 20%-át vesztette el a 90-es évek óta - az infrastuktúra hiánya és - a nagyvárosi, alapvetően orosz népességet leszámítva -  a rossz életkörülmények voltak. Putyin kormányzása egyszersmind együtt járt a centralizációval, a moszkvai kormány befolyásának növekedésével is, ezt viszont elfogadhatóbbá tette a életszínvonal emelkedése és a kínai kártya kijátszása, miszerint csak Moszkva képes megvédeni a távoli területeket a "kínai inváziótól". A putyini modell lényege ugyanakkor a nyersanyagbevételek elvonása a helyi lakosságtól, majd annak - korrupcióval tarkított - központi újraosztása. Szentpétervár, Moszkva és a hasonló nagyvárosok relatív jóléte zárvány maradt.

A térségben a 2010-es években végbement fejlesztéseket tehát ennek fényében érdemes vizsgálni. Nem ritka, hogy egy-egy nagyobb gázmező mellett az őslakos népesség továbbra is fával illetve szénnel fűt. A 2011-ben elkészült Szahalin-Habarovszk-Vlagyivosztok (SZHV) vezeték (lásd a térképen alább) mindössze a névben is megtalálható nagyobb városok gázellátását oldotta meg. A vezeték másik (távlati) célja a kínai és adott esetben japán és dél-koreai gázexport növelése volt. Japán esetében (mely mindmáig érdekelt a szahalin-szigeti olaj- és gázkitermelésben egyaránt) szó volt akár egy Vlagyivosztokban létrehozandó LNG terminálról, akár egy közvetlen, tengeri, Japánt és Szahalint összekötő gázvezetékről.

Putyin viszont - a két ország közt papíron továbbra is fenálló hadiállapot és a területi viták miatt - nem támogatta a japán terveket, viszont 2014-ben rekordméretű, 400 milliárd dolláros és 30 évre szóló megállapodás született a Gazprom és Kína közt. Még abban az évben megkezdődött a Szibéria ereje nevű gázvezeték építése (lásd szintén a térképen) a két ország közt, mely 2019-re készült el. 2014 egyszersmind a Krím megszállásának éve is volt, az ekkor bevezetett nyugati szankciókra válaszul Putyin egyfajta keleti fordulatot hajtott végre. Innentől kezdve Kínára egyértelműen mint partnerre kezdett tekinteni, ahonnan beruházásokat várt az elmaradt keleti területeken. Ahogy viszont áttekintjük, az eredmény kifejezetten felemás eddig.

Térképen a szibériai orosz gázvezetékek, a szaggatott vonal a tervezett útvonalat jelzi (Szibéria ereje 2 és az SZHV meghosszabítása)

Kizsákmányolás

Az Oroszország és Kína közti kereskedelem és viszonyrendszer napjainkra egyre inkább utóbbinak a közép-ázsiai köztársaságokkal folytatott gyakorlatára kezd hasonlítani, melyről nemrég mi is írtunk. Ennek lényege, hogy Kína részt vesz az infrastruktúra fejlesztésében (lásd BRI), cserébe viszont a nyersanyagokat jelentős kezdvezménnyel, és lényegében monopóliumot élvezve vásárolja meg. Oroszország esetében viszont - pár kivételtől eltekintve - az infrastruktúra fejlesztése is elmaradt, így kizárólag az orosz nyersanyagkincs diszkontáron való felvásárlása folyik.

Bár 2019 óta valóban csökken a teljes bevételeken belül Európa aránya, a Kínába érkező orosz gázszállítmányok fajlagosan legalább 30-50%-al az európai (például német) felvásárlási árak alatt vannak, de bizonyos esetekben akár 5-10-szeres szorzó is előállhat. Sokat elmond, hogy a két fél közti árazási formula titkos, és csak indirekt módon lehet megbecsülni azt. A kínai piac ugyanakkor kifejezetten diverzifikált, az öbölmenti, LNG szállítmányok mellett érkezik gáz Üzbegisztánból, Tádzsikisztánból és Délkelet-Ázsiából is. A gyenge orosz tárgyalási pozíciót jelzi, hogy Kína még a közép-ázsiai országoknak is magasabb árat fizet.

Kínai felvásárlási árak a különböző országokból érkező gázimport esetén Forrás:https://carnegieendowment.org/politika/89552

Ennek ellenére orosz részről ambícióból nem volt hiány. 2015 óta minden évben megrendezésre került a vlagyivosztoki "Keleti Gazdasági Fórum", melynek célja a környező ázsiai országokból érkező befektetések növelése volt a térségben. A dél-koreai és japán források bevonása viszont minimális volt, ráadásul ezen két országgal a kereskedelmi volumen sem nőtt érdemben 2014 óta.

2021-ben Szergej Sojgu védelmi miniszter lett megbízva a feladattal, hogy felzárkóztassa Kelet-Szibériát. A tervek közt szerepelt, hogy 4-5, legalább 1 milliós várost kell létrehozni (miközben ma már egyetlen ilyen sincs, a legnépesebb Vlagyivosztok lakossága 600 ezer fő), és további cél volt a nyersanyagokat feldolgozó iparágak idetelepítése. Eltekintve a tervek irreális voltától, az orosz-ukrán háború végleg leállított minden ilyen projektet.

Bár a háború kitörésével párhuzamosan megvolt orosz részről a remény, hogy nőni fog a kínai gázimport, és a lassan 20 éve tervezett "Szibéria ereje 2" gázvezeték (lásd a térképen felül) a legutóbbi tervek szerint jövőre az építekzési fázisba léphet, Kína egyelőre szándéknyilatkozatokon kívül valódi gesztusokat nem tett. További terv a Szibéria ereje 1-nek a bővítése, és a Szahalin gázvezeték Kínába való bevezetése. A kivárás oka lehet, hogy a 2030-ig célként megfogalmazott, 100 milliárd köbcentiméteres (a Szibéria ereje 1 jelenlegi kapacitása 20 miliárd körül van) éves forgalom már kínai szinten is jelentős, ami így Oroszország zsarolási potenciáljának a növekedésével járna. Másfelől Kína tisztában van azzal, hogy az energiaárak az LNG-terminálok és a megújulók miatt hosszútávon esni fognak, így minél tovább vár, annál kedvezőbb feltételekkel kötheti meg az újabb szerződést.

A két ország közti erőviszonyok eltolódásának szintén szemléletes példája, hogy a 2010-es évekre a kínai bevándorlás megfordult, és immár csökken az oroszországi kínai népesség. Ennek oka nem más, mint hogy az észak-kínai fizetések (mely terület Kínán belül inkább elmaradottnak-közepesen fejlettnek számít) már 2017-ben is 10-20%-al a dél-szibériai szint felett voltak. Talán még ennél is beszédesebb a szovjet/orosz határvárosról, Blagovescsenszkről és a folyó kínai oldalán fekvő Heiheről az 1970-es (felül) illetve a 2020-es években (alul) készült fotó.

A gázon túl hasonló erőforrás a faanyag vagy akár az édesvíz is. Az észak-kínai városok például részben a Bajkál-tóból fedezik az ivóvízszükségleteiket. A fakitermelés Szibériában eközben kataszrofális méreteket kezd ölteni, Putyin hatalomra kerülése óta az ország az erdőállományának 6%-át vesztette el. Az ebből keletkező bevétel Moszkvához illetve pár "szerencsés" helyi elöljáróhoz kerül, az őslakos népesség egyáltalán nem profitál belőle. A fakitermelést nagyrészt ráadásul kínai cégek és kínai munkások végzik, ami tovább növeli a lakosság ellenérzéseit. 

Bár a távol-keleti orosz vasútvonalak elöregedettek és a transzszibériai vasútvonal már lényegében elérte a maximális szállítókapacitását, a szövetségi szinten tervezett vasúti projektekbe - leszámítva pár kisebb, vasúti határátkelő és híd fejlesztését - Kína nem szállt be. Az orosz vezetés célja a transzszibériai vasúttal párhuzamosan, attól északra futó futó Bajkál-Amúr vonal fejlesztése lenne, mely távolabb esik a határtól, ugyanakkor lehetővé tenné a kínai tranzitforgalom növekedését. Kína ugyanakkor inkább itt is diverzifikál, és támaszkodik egyre inkább a közép-ázsiai (egyébként kínai pénzből épült) vasútvonalakra Európa eléréséhez. Tavaly ráadásul Moszkát megkerülve, tartományi szintű megállapodásra került sor a Jakutia néven is ismert Sakha Köztársasággal arról, hogy a szibériai területekbe Kínából észak-déli irányban mélyen behavolva épülne egy újabb vasútvonal. A ritkán lakott és elmaradott régió természetesen üdvözölte a lépést, és bár a vasútvonal célja a kitermelt szén és faanyag elszállítása lenne, ebből legalább bizonyos fokig a helyi lakosság is részesülne.

Térképen a kínai kézen lévő földerületek Dél-Szibériában. Minél nagyobb a piros kör, annál jelentősebb a kínai jelenlét. A régióban összesen 178 millió hektárra teszik az összes ilyen területet. Forrás:https://www.bbc.com/news/world-europe-50185006

Növekvő regionalizmus és széteső Oroszország?

A felvázolt folyamatok teljesen egyértelmű, hogy tovább fognak erősödöni, ahogy az orosz-ukrán háború tovább folytatódik. Moszkva eddig is növelte a régióktól az elvonást, és a sorozások is jobban érintik a nem szláv lakosságot. Ezzel párhuzamosan - a Prigozsinéhoz hasonló felkelések hatására - folytatódni fog a biztonsági és katonai személyzet kivonása a távolabbi területekről.

Ahogy már írtunk róla, a háború Oroszország harmadik felbomlását hozhatja el. A fentebb leírtakból következik, hogy az őslakosok nemzeti mozgalmai és a szibériai regionalizmus új erőre kaphat, ahogy az orosz karhatalom gyengül. A Szibériából kiinduló ellenzéki mozgalmak nem példa nélküliek. 2020 nyarán Habarovszkban került sor a csúcsponton 60-70 ezer főt is elérő tüntetéshullámra, és mely változó intenzitással ugyan, de az év végéig kitartott. A tüntetések később továbbterjedtek más szibériai nagyvároskba és Oroszország európai területeire is. 

Az események abból a szempontból fordulópontot jelentettek, hogy immár a kínai térnyerést és az ezzel összefüggő természeti katasztrófákat (erdőtüzek, árvizek) a nagyvárosi orosz népesség Moszkván kérte számon. Az orosz középosztálynak mindig is igénye volt egy egalitáriusabb és decentralizáltabb működésre, Szibéria esetében viszont ez kiegészül azzal, hogy itt eleve megvannak a függetlenség történelmi hagyományai, az orosz polgárháború során több ilyen kezdeményezés is született. Egyes értelmezések szerint a bolsevik győzelemben is kulcsfontosságú volt, hogy kezdetben kifejezetten támogatták a nemzeti és területi autonómiákat, miközben a fehér csapatok egyszerre harcoltak a vörösökkel és minden egyéb nemzeti mozgalommal (tatárok, lengyelek, ukránok stb.). Ezek alapján egy, a Prigozsinéhoz hasonló puccskísérlet/felkelés is csak akkor lehet sikeres, ha az szólni tud a Moszkvától távol eső területekhez is.

Bár Kínának nem érdeke, hogy az orosz rendszer összeomoljon, az esetlegesen újonnan létrejövő utódállamokkal is fenn tudná tartani a kereskedelmi kapcsolatait. Ennek oka a térség elzártsága: bár a közép-ázsiai államok sem feltétlenül elégedettek a kínai gyakorlatokkal, a szorosabb kínai kapcsolatra egyszersmind mint az Oroszországtól való függetlenség zálogára tekintenek. Ma Kína számára akár szibériai, akár közép-ázsiai területek megszállása csak terhet jelentene, hiszen azok fejlettsége jelentősen a kínai szint alatt van. Kína Oroszországgal szemben sosem a politikai-katonai, hanem a gazdasági dominanciára törekedett, ami a relatív sikerességének a titka is. 

K.Almasi 

elérhetőség:keletazsiafigyelo@gmail.com/ Linkedin

A következő bejegyzésben kissé északabbra evezünk, és át fogjuk tekinteni az arktiszi orosz-kínai viszonyrendszert illetve a felmelegedéssel párhuzamosan kibontakozó nagyhatalmi versengést