Oroszország ukrajnai háborúja nem csak a kínai-orosz hatalmi egyensúlyt változtatta meg, és kényszerül utóbbi egyre inkább egy alárendelt szerepbe - melyet az orosz elit egy része aggódva figyel - hanem a posztszovjet térségen belüli erőviszonyokat is. Az azeri-örmény és tádzsik-kirgiz konfliktusok rávilágítanak, hogy Oroszország képtelenné vált közvetlen környezetében a rend fenntartására, és egyes előrejelzések szerint az országon belül is élesedni fognak az etnikai jellegű konfliktusok. A kérdés, hogy Kína mennyire akarja és tudja betölteni ezt a hatalmi űrt, ami egyszerre jelentené a térséggel való mélyebb katonai együttműködést. 

Oroszország harmadik felbomlása

Janusz Bugajski, korábbi amerikai külügyi tanácsadó - aki az ismert amerikai külügyesekhez - Kissinger, Brzezinski - hasonlóan maga is kelet-európai, lengyel gyökerekkel rendelkezik - nemrég megjelent esszéjében előrevetíti, hogy Putyin ukrajnai háborúja Oroszország harmadik felbomlását hozhatja el. A kontextus kedvéért, az első ilyenre még a 16-17. század fordulóján került sor, IV. (Rettegett) Iván halála után, amikor a Moszkvai Nagyfejedelemség nem bírta a nyomást a folyamatos svéd, tatár és lengyel behatolással szemben. A következő pedig az 1917-es forradalom és bolsevik hatalomátvétel volt, mely után a cári Oroszország több nemzetisége is kivált. Bugajski elméletét arra, a már-már axiómának számító tételre alapozza, hogy Oroszország túlélése addig biztosított, ameddig az folyamatos terjeszkedésre képes. Ezzel valószínűleg maga a rezsim is tisztában van, tavaly novemberben például Vladislav Surkov, Putyin-közeli ideológus fejtette ki ezt egy cikkében.

Bugajski szerint Oroszország nem rendelkezik az államot összetartani képes nemzeti öntudattal vagy ideológiával. Az ország lakosságának több mint ötöde nem orosz nemzetiségű, döntően muszlim, akik viszont minimális szerepet kapnak az ország irányításában, annak kulturális arculatának befolyásolásában (Kadirov egy speciális eset). A központi kormányzat két megoldás közül választhat: megpróbálhatja gazdasági ösztönzőkkel, nagyobb visszaosztással érdekeltté tenni a régiókat a maradásra, vagy a katonai/belbiztonságai elnyomáshoz nyúlhat. Harmadik lehetőség a liberalizáció és a nagyobb autonómia biztosítása, ez viszont a koherenciát adó nemzettudat hiánya miatt csak felgyorsítaná az ország szétesését. 

Az ukrán háború egyértelmű, hogy mind a gazdasági lehetőségeit leszűkíti Moszkvának, mind az állami erőszakszervezetek nagy részét leköti direkt és indirekt módon egyaránt. A sorozással szembeni ellenérzések, spontán tüntetések, a dezertáció - különösen a nemzetiségi területeken, ahol az leginkább intenzív - eleve megnövelik a szükséges rendőri kapacitást. Legutóbb például a kaukázusi Kabard-Balkárföldön került sor megmozdulásokra, mely után a szövetségi kormányzat leállította a sorozást a régióban. Bugajski szerint épp ezek a nemzetiségi területek lesznek az elsők, ahol megjelennek a függetlenségi mozgalmak, hiszen jelenlegi, kihasznált helyzetük egyre egyértelműbbé válik. 

 A Bugajski által felvázolt "szétesés" a korábban már létező, azonban a polgárháború után erőszakkal az államszövetségbe visszakényszerített régiók önállóvá válásával fog végződni. Ilyen például a Sakha Köztársaság (Jakutföld), a tatárokat, baskírokat tömörítő Volgai-Uráli Köztársaság vagy az Észak-Kaukázusi Köztársaság. Bizonyos szempontból akár a nyersanyagokban gazdag, etnikailag orosz régiók függetlenedése is elképzelhető, amennyiben a központi kormány véglegesen meggyengülne. 

A sárkány a sztyeppén

A folyamat első része - körülbelül itt tartunk most - az lesz, hogy Oroszország képtelenné válik a saját holdudvarában, az ex-szovjet területeken a rend fenntartására. Ennek ékes példája az azeri-örmény konfliktus, ahol Ororszország képtelen volt segítséget nyújtani szövetségesének, vagy a szeptemberi tádzsik-kirgiz határvillongások, melyek 110 áldozatot követeltek. Sokan - közelsége, és gazdasági érdekeltségei miatt - Kínára tekintenek, mint aki képes lehet a térség stabilitását szavatolni. Korábban - ahogy ezt még januárban áttekintettem - a leosztás egyértelmű volt: Oroszország több katonai bázissal is rendelkezett, és kvázi a térség biztonságáért volt felelős, e mellett viszont Kína gazdasági befolyása folyamatosan nőtt, ami egy potenciális töréspont volt a két ország viszonyában. Jelenleg egyértelmű, hogy Putyin nincs abban a helyzetben, hogy bármilyen konfliktust felvállaljon Kínával szemben, így az lényegében ellenállás nélkül teheti Közép-Ázsiát kliensévé. Kérdés persze, hogy erre megvan a szándék is kínai részről.

Kína együttműködése a régióval a 2000-es években mélyült el. Kínát mindig is zavarta a túlzott függés az orosz vasútvonalaktól Európa eléréséhez, és mint alternatíva merült föl Kazahsztán és a térség többi állama. A szovjet időkből örökölt vasúthálózat nem igazán tette lehetővé a kelet-nyugat irányú szállítást, így ennek kiépítéséhez - ez még ma sem teljes - Kína hitelek formájában jelentősen hozzájárult és hozzájárul, többek közt a BRI/ új Selyemút kezdeményezésen belül. Ennek folyományaként, szemben 2006-al, amikor Európa elérése a kínai vasúti szállítmányok számára 35 nap volt Oroszországon keresztül, ma már csak 16, hiszen az oroszok is versenyhelyzetbe kerültek, és folyamatos fejlesztésekre voltak rákényszerítve, míg a Közép-Ázsiát is érintő útvonal még ennél is gyorsabb lett. 

Az ilyen fejlesztéseknek kifejezetten pozitív volt a fogadtatása, hiszen a földrajzilag tendkívül elzárt régió kapott egy Oroszországtól független "kiutat", ami új kereskedelmi lehetőségeket nyitott meg. Kína szintén függetlenebbé vált Oroszországtól, és könnyebb hozzáférése lett az itt található nyersanyagokhoz. A kínai-kazah határon található Khorgos vasúti átkelő - mely a BRI egy kiemelt projektje (lásd képet balra) - mára a világ legnagyobb "száraz kikötője" lett, ahol a normál nyomtávú kínai vagonokról helyezik át a konténereket az orosz szabványt követő, szűkebb kazahokra (Kína egyébként nyomást gyakorol a térség országaira, hogy fokozatosan áttérjenek a nemzetközi szabványra). A 2010-es évek végére viszont már jellemző, hogy Kirgizisztán azért lobbizott, hogy a tervezett, az országot Üzbegisztánnal és Türkmenisztánnal összekötő vasútvonal 7 milliárd dolláros finanszírozásába Oroszország is beszálljon, vagy ahogy utóbbi egy északi vasúti folyosót javasolt Irán számára a kínai, kelet-nyugati vonal helyett. Ezekben az ügyekben döntően végül a kínai elképzelés érvényesült, és az ukrán háború mellett még gyorsabbá fog válni az orosz talajvesztés. 

A legtöbb országban a vezető elitek is tisztában vannak a kiszolgáltatottság veszélyeivel, bár a mozgástér valóban szűk. Az eladósodottság különösen Kirgizisztán és Tádzsikisztán esetében ért el kritikus szintet, ahol az államadósságon belüli kínai hitelek a GDP 27 illetve 30%-ára rúgnak. A másik három állam - Üzbegisztán, Kazahsztán és Türkmenisztán esetében ez az érték alacsonyabb, ugyanakkor a vegyes vagy állami vállalatok szintjén több olyan hitel is kihelyezésre került, melyekre az adott ország Kínába irányuló nyersanyagexportja a fedezet, ezek értéke országonként körülbelül a GDP 10-20%-a körül mozog. Kazahsztán például egy kevésbébb jelentős, körülbelül 1.5 milliárd dolláros vasúti projektet (asztanai villamosvonal) le is állítot 2019-ben, a túlárazottságra és a korrupcióra hivatkozva, mely szintén kínai hitelből valósult meg.

Térképen a főbb kínai vasúti vonalak. A narancsárga vonal a tervezett, kirgiz-üzbég-iráni vonal, mely tovább csökkentené a szállítási időket. Jelenleg ennek alternatívája, hogy a Kaszpi-tengeren hajóra száll a rakomány, majd onnan a Baku-Tibiliszi-Kars vonalon csatlakozik Törökországba, ahonnan Nyugat-Európa közvetlenül elérhető, forrás:https://www.uirr.com/en/news/mediacentre/1692.html                                                                                                                                                                     

Az alapvetően baráti hivatalos viszony mellett a lakosság ellenérzései folyamatosan nőnek, különösen Kazahsztánban. 2011-ben az olajipari városban, Zhanaozenben a munkások a rossz körülmények miatt több hónapos sztrájkba kezdtek, és a tüntetések során több Kína-ellenes hang is megjelent. A sztrájknak végül a máig vitatott megítélésű függetlenség napi mészárlás vetett véget, amikor a rendőrség több tucat tüntetőt lelőtt. Az erősen autoriter jellegű - papíron demokratikus - országban az ellenzéki mozgalmak visszatérő kritikája a kormánnyal szemben a kínai érdekek kiszolgálása. A növekvő félelemeket jelzi, hogy Konstantin Syroezkin, vezető kazah sinólugos szerint

a BRI egyértelműen geopolitikai célokat követ a gazdasági racionalitással szemben.

Kínai cégekkel, beruházásokkal szemben a régió legtöbb országában rendszeres jelleggel kerülnek sor megmozdulásokra, amik sokszor tettlegességig fajulnak, ilyenkor a fő kritika a rossz munkakörülmények és a megalázó bánásmód. Ez nem független Kína ujgurokkal kapcsolatos politikájától sem, hiszen a térség népei az ujgurok rokonai, és Xinjiang milliós kazah kisebbségnek is otthont ad. Az asztanai kínai nagykövetség előtt például tavaly a munkatáborokban foglalkoztatottak rokonai tüntettek. 

A kínai befolyást veszélyeztető másik fő kihívás a szeparatista, iszlamista milíciákhoz köthető, melyek viszont nemcsak a kínaiakat, hanem magukat a világi kormányokat is ellenségnek tartják. A térségben több, Szíriát vagy Afganisztánt megjárt harcosokból álló sejt is működik. Kína erre válaszul több közös hadgyakorlatot is szervez, és katonai segélyeket nyújt a leginkább érintett Tádzsikisztánnak.

Sokak szerint az ilyen tendenciák arra fogják sarkallni Pekinget, hogy aktív katonai jelenléttel rendelkezzen a térségben. Ennek első fázisa, hogy úgynevezett privát katonai cégek (PSC) - elméletben a Wagner-csoport is ilyen, bár Kínában ezek még mindig kevésébb függnek a hatalomtól - lettek felbérelve, hogy védjék a BRI-hez köthető építkezéseket, bár ezek ténykedése nem megerősített. Ennek egyik extrém példája, hogy Türkmenisztában konkrétan gázmezők állnak kínai PSC-k felügyelete alatt. Jelenleg ugyanakkor - hivatalosan, lásd keretes írás - kizárólag Oroszországnak vannak reguláris katonai bázisai, Kazahsztánban, Kirgizisztánban és Tádzsikiszitánban.

2019-ben Dimitrij Zselobov, az Uráli Egyetem tanára nagy hatást keltő cikket jelentetett meg, melyben előrevetítette, hogy Kína a régióban 5 éven belül szintén katonai bázisokkal fog rendelkezni. Zselobov ekkor azt javasolta, hogy Oroszország, mielőtt végleg elveszíti vezető pozícióját a posztszovjet térségben, adott esetben akár maga szítsa a kína-ellenes hangokat, míg Kína fő gyengeségének a soft power és a valós helyismeret hiányát látta.

A kínai orientáció ára

Ahogy láttuk, a kínai "segítségnek", hitelezésnek szigorú feltételei vannak, még ha a jótékony hatásait nem is kell feltétlenül elvitatni. Oroszország esetében Kína mindig is óvatosabb volt, itt a BRI kevés látványos projekttel rendelkezik, aminek okaként a burjánzó korrupciót szokás említeni. Itt a kínai befektetések és hitelek jóval a közép-ázsiai szint alatt vannak, és az ukrajnai inzávió után várt, gyors kínai gazdasági térnyerés is elmaradt - elsősorban a kínai cégek szankcióktól való félelme miatt. Ettől függetlenül nem elképzelhetetlen, hogy Kína - a stabilitás fenntartása végett - jelentősebben támogatja majd az oros rezsimet, lassítva így annak felbomlását. Ennek ára viszont egyértelműen magában foglalná a posztszovjet térségben az orosz érdekek teljes mellőzését. 

A kínai ambivalencia egyik leglátványosabb jele az orosz gazdaság "dedollárizációja". Ahogy már többször írtam róla, az első szankciók Oroszország elvágásáról szóltak a dollár és euró alapú államkötvényektől, és alternatívaként - a jüan mellett - mindössze az indiai rúpia, a török líra és az emírségekbeli darma maradt. Mivel a másik három ország pénzügyi rendszere még a kínainál is elmaradottabb - erről lásd később - adekvát választásnak tűnt az orosz cégek kínai kötvényekben való megtakarítása. Ez oda vezetett, hogy ma az orosz tartalékok 17%-a már jüanban van denominálva.

Fontos megjegyezni, hogy még az orosz konzervatív, putyinpárti hangok is kritikusak ezzel a fajta kitettséggel szemben, és valószínűleg nem is alaptalanul. Kína nem hajlandó liberalizálni a pénzügyi piacait, így Oroszország számára a kínai kötvények vásárlása kifejezetten nehéz. További aggodalomra ad okot, hogy a jüan és a kínai kötvénypiac több olyan, évek óta húzódó, megoldatlan problémával küzd - gondolok elsősorban az ingatlanlufira és az ide kapcsolódó nemteljesítő hitelekre - melyek jelentősen veszélyeztetik annak stabilitását, és így az orosz megtakarítások értékállóságát is. Ha a kínai cégek hajlandóvá is válnak a komolyabb oroszországi beruházásokra, az csak még kiszolgáltatobbá tenné utóbbit. Bár a kínai technológiai szint sok tekintetben be tudná tömni a lyukat, amit a nyugati cégek kivonulása okozott - kezdve a bankkártyáktól és azok elfogadásától az autók ABS-éig - ez nagyon egyoldalúvá tenné a későbbi gazdasági fejlődést. 

Merre tovább?

Azokon a területeken, ahol eddig egyfajta kínai-orosz érdekellentét vagy versengés állt fenn, a háború következtében utóbbi kénytelen volt feladni pozícióit, ami különösen igaz a közép-ázsiai térségre. Ahogy áttekintettük, ez jelentős előny lehet Kína számára, ugyanakkor ettől függetlenül is több kihívással is szembe kell néznie a BRI kapcsán. A növekvő Kína-ellenesség, szeparatizmusok vagy etnikai konfliktusok a térség biztonsági helyzetét veszélyztetik, és a gyengülő orosz pozíció miatt itt Kína hathatósabb katonai jelenléte - akár hivatalos, akár privát védelmi cégek formájában - valószínűsíthető, már csak a befektetések védelmében is. Kína Oroszország politikája viszont már sokkal kétértelműbb, hiszen egyáltalán nem biztos, hogy az ország a jelenleginél komolyabb technológiai, gazdasági támogatásra, segélyezésre számíthat. Amennyiben elfogadjuk Bugajski érvelését, és valóban egy orosz szétesés előtt állunk, úgy a várhatóan létrejövő, gyéren lakott, fejletlen iparral rendelkező, ugyanakkor nyersanyagban gazdag utódállamokban valószínűleg szintén a "közép-ázsiai" modell kerülne bevezetésre, azaz az infrastruktúra fejlesztése a Kínába való szállításért cserébe.