Amikor Kínáról beszélünk a kereskedelmi háború kapcsán, nem szabad megfeledkezni róla, hogy az ország gazdasága már e nélkül is válságban van, még ha a GDP adatok elsőre mást is mutatnak. Kína a kommunista rendszer 70. évére egy funckcionálisan stagnáló gazdasággá vált, amiből teljesen hiányzik az innováció és megújulási képesség, és állami segítséggel működik csak. Az elmúlt pár évben egyértelművé vált, hogy Kína a császári hagyományt követve egy autoriter, keleti típusú rendszerré fog válni újból. 

A kínai gazdaság példátlan növekedése 1978-ban kezdődött, amikor Teng Hsziao-ping elindította az országot a reform és nyitás útján. Kínában ekkor még csak pár éve volt vége Mao rémuralmának, ami hihetelen szegénységben hagyta az országot. A párt újabb vezetősége számára világossá vált, hogy komolyabb változások nélkül ezen az állapoton nem lehet segíteni. Így kezdetét vette az ország gazdaságának jelentős, bár fokozatos szabadabbá tétele, de az állami kontroll más területeken, mondjuk a kultúrát, oktatást tekintve is visszaszorult. Nem meglepő, hogy sokan a 80-as évekre mint "kínai fölvilágosodásra" emlékeznek. Kínában akkor hirtelen elérhető lett minden nyugati gondolat, ami a második világháború után létrejött. A nyugatosság divat lett, és újra - ahogy egy Ázsiában többször, több helyen előfordult (lásd Japán a Meidzsi-korszakban, Kínában Szun Jat-szen) - a nyugati gondolkodás és demokrácia átvétele tűnt a fejlődés szinonimájának az értelmiség körében. Az 1989-es tiennamen téri mészárlás a politikai élet liberalizálásának végett vetett, de a tüntetések gazdasági, életszínvonalbeli okai miatt Deng számára egyértelmű volt, még több szabad piacra van szükség.

A probléma az, hogy gyakorlatilag a kínai gazdaság liberalizációja mindössze az elmúlt negyven évből húsz évig tartott, nagyjából 2000-ig, de azoknak is nagyobb része még Deng alatt, a kilencvenes évek végéig lezárult. Azóta Kínában semmilyen komolyabb reformra nem került sor. Érdekes módon pont ezen időszak alatt kezdett el a közvélemény komolyabban Kínával foglalkozni, és jelentek meg a kínai modellről szóló írások, amik az Amerika vezette világrend Kína által intézett kihívásáról szóltak. Kína azonban ma már a méretei adta lehetőségekből él, és szó sincs saját modellről. 2001-ben Kína csatlakozott a WTO-hoz, és innentől kezdve kezdődött el igazán a nyugati tőke áramlása az országba. Senki sem akart kimaradni a világ legnépesebb országának piacáról. Ma azonban már ennek a folyamatnak is vége van. A külföldi befektetések értéke rekordalacsony és csökkenő tendenciát mutat évek óta. A 2008-as válság óta így lényegében a valódi motorja a növekedésnek az állami hitelezés és megrenedelések lettek.A gazdasági válság alatt adta magát az ötlet, hogy Kína a valutartalékaiból több ezer dollárt költ a gazdasága élénkítésére. Ez azonban nem maradt egyszeri alkalom: azóta kisebb szünetekkel, de az ország a belső eladósodottásg és haszonatalan infrastuktúra-fejlesztés útjára lépett, és a mostani kereskedelmi háború okozta lassulásra sincs jobb válasza a kormánynak. 

Az országban tehát semmi jel sem utal arra, hogy újabb reformok kerülnének bevezetésre, és tovább nőne az állami szektornál sokkal versenyképesebb és az innovációért is felelős magánszektor szerepe. Ellenkezőleg, ma az állami vállalatok kapják a gyakorlatilag teljesen állami bankszektortól a hiteleket, és elvileg az ő feladatuk lenne, hogy Kínában létrehozzanak olyan iparágakat, mint az e-autók, mikrochipek, félvezetők gyártása. Ezek a projektek azonban sikertelenül zárulnak, fölemésztve dollármilliárdokat, és ezzel is bizonyítva, hogy egyszerűen kézileg vezérelt innováció nem tud létezni. A kínai állami vállalatok gazdasági szerepét magyar hasonlattal élve Mészáros Lőrinchez lehet hasonlítani: a politikai kapcsolatok miatt egyszerűen nincs ok semmilyen fejlesztésre, hiszen verseny nélkül érkeznek a megrendelések az államtól. Mesterséges helyzetbe hozásukkal a piac többi, termelékenyebb szereplője hátrányba kerül, és így még kisebb teret kapnak az új, hatékonyabb megoldások. Ezek alapján Kína kezd megint közelebb kerülni a szovjet gazdasági rendszerhez, annak pazarló, rugalmatlan és hatékonytalan működéséhez, mintsem az amerikai kapitalizmushoz. Előbbi fönntarthatatlansága pedig egyértelművé vált. 

Az okok - működhet-e a kapitalizmus egy autoriter rendszerben?

Ha a kínai rendszer torzulásának okaira vagyunk kiváncsiak, érdemes kicsit visszatérni a reformidőszak kezdetéhez. Ekkoriban a Mao (kulturális forradalom éhínség stb.) általi sokk elég erős volt ahhoz, hogy a keményebb kommunisták is hajlandóak legyenek a változtatásokra. '89 sokkja pedig megintcsak megerősítette ezt, és immár a párt a saját legitimációját a gazdasági növekedésre alapozta. Innentől kezdve azonban Kínában nem került sor újabb sokkhatásra, komolyabb tüntetésre. Ennek elsődleges oka, hogy az országban létrejött egy egyensúlyi állapot: az ország már elég gazdag volt ahhoz, hogy az emberek boldogulhassanak, legalábbis a boldogulás lehetősége mindenki előtt ott állt. Ehhez hasonló ok, hogy a vidék és város ellentét is egyre inkább kijátszhatóvá vált: a városi középosztálynak már igenis volt vesztenivalója, miután a rendszer nagyon okosan sokszor kedvezett nekik a vidékiek kizsákmányolása mellett. Tehát a társadalom polarizálttá vált, és a sikeresek és a kevésbébb sikeresek mentén egyszersmind megoszthatóvá is. Harmadrészt maga az állam is megerősödik, és ez a hatalomgyakorlás legújabb módja: bár mostanában is rengeteg felkelés, sztrájk történik az országban, ahol akár a hadsereget is bevetik, az állam fönn tud tartani egy hatékony erőszakszervezetet, ami meggátolja, hogy ezek eggyé váljanak, így sporadikusak maradnak és nem jelentenek veszélyt. Ma a kínai állam a költségvetése 7-8%.át költi belbiztonságra (tehát ebben a hadseregre költött összeg nincs benne) ami példátlanul magas, kemény diktatúrákra jellemző szám. Ide tartozik az is, ahogy Kínában 2020-tól létre fog jönni az úgynevezett Orwelli állam, amivel még jobban lehet monitorozni a lakosságot. Ennek lényege, hogy az nagyobb városok teljesen be lesznek kamerázva, és e mellett az emberek osztályozva is lesznek a szerint, hogy mennyire számítanak jó állampolgárnak. A rendszer fönntarthatóságát az adja, hogy a jó állampolgárság egyszersmind kedvezményekkel is fog járni, ami az alapvetően az egyéni érvényesülésre épülő kínai kultúrában inkább lehetőségnek, mintsem a szabadság korlátozásának fog hatni. 

A lényeg tehát, hogy Kína a fentiekből kifolyólag el tudta kerülni az újabb társadalmi sokkot, ami utat nyitott volna újabb reformoknak. A gazdasági növekedés ugyanis komoly decentralizációval is járt, és a pekingi vezetés jelentősége a 2000-as évekre jelentősen lecsökkent, a helyi vezetők és állami vállalatok pedig a saját, korrupt érdekeik alapján jártak el, ezzel válva a gazdasági liberalizáció hátráltatóivá. Erre lett volna megoldás a sokat emlegetett mostani államelnök, Xi Jinping megválasztása, akinek Mao-hoz hasonló személyi kultusza és jogosítványai elvileg lehetővé kellett volna tennie, hogy leszámoljon a belső ellenzékkel. Paradox módon tehát 2013-ban, amikor hivatalba lépett, mint reformerre tekintettek rá. Első ciklusát a terv szerint a belső leszámolással töltötte, majd elvileg 2017-től kezdve a gazdasági liberlaizáció útjára kellett volna lépnie. Ez azonban nem törént meg, ehelyett ő lett az elmúlt 40 év leginkább diktatórikus, Amerika-ellenes és militarista elnöke. Persze ez sem véletlen....

Xi számára a hatalma megtartásához már több út állt rendelkezésre. Egyfelől az állami vállalatok élére saját embereit ültette, vagy megvásárolta őket, ez azonban a rendszert nem teszi hatékonyabbá, az ugyanolyan pazarló marad. Ráadásul Xi - miután nagy nehezen megszilárdította hatalmát - már maga is szükségesnek tartja a jelenlétüket, mint az ő személyes befolyásának eszközét, amiről a kemény harcok után nem mondana le. Xi - akárcsak Sztálin öregkorára - annyi ellenséget szerzett, hogy paranoiddá vált, és minden esetleges ellenállási gócot azonnal föl akar számolni. Ennek sok aspektusa van, ide tartozik például, ahogy az etnikai (ujgurok) és vallási (keresztények) kisebbségekkel számolnak le, de ami a témánk szempontjából érdekes, hogyan bánik a Kína a gazdasági elitjével. Nos, ha vetünk egy pillantást az ország tíz leggazdagabb emberére. akkor azok közül mind, mely nem párttag vagy kötődik a párthoz, hivatalosan "eltűntnek" van nyilvánítva. Ez egy diktatúrában általában nem sok jót jelent,. Általánosságban elmondható, hogy a piaci szereplők közt a bizalmi indexek meglehetősen alacsonyak legalább egy éve, ahogy egyre biztosabbá válik, hogy a kereskedelmi háborúban nem az ő érdekeik és kisegítésük, hanem az állami vállalatoké a prioritás. Megfélemlítésről és romló piaci környezetről számolnak be.

Xi másik lehetősége a hatalma fönntartásához a párton át vezet. A Kínai Kommunista Párt az elmúlt időszakban erősen nacionalistává vált, ahol már nem a realitás - Kína elmaradottsága - hanem a nemzeti lózungok és nagyotmondás számít kifizetődőnek. Xi külpolitikai sikereivel igyekszik megtartani támogatottságát, és így indult útjára az "Öv út kezdeményezés (BRi)" és lett cél Tajvan Kínához csatolása 2020-ig. Ezek végrehajtása, kivitelezése, illetve ennek kísérlete azonban igazi autoriter módon történik, függetlenül a többi tényezőtől. A BRI például hiába jár sok országban eladósodással és ebből kifolyólag a Kína-ellenes érzelmek kitörésével, Xi nem mondhat nemet a projektrekre, mert ezzel saját imidzsét rombolná (egyébként a BRI egy állatorvosi ló, abban az értelemben, ahogy az állami vállalatok kapnak lehetőséget kizárólag, hogy részt vegyenek benne, és az ő ténykedésük is hozzájárul a projekt rossz reputációjához). Másfelől a különböző, valóságtól elrugaszkodott kijelentések (Kína utolérte az amerikai technológiai fejlettséget például) és nyílt fegyverkezés irányította rá Amerika figyelmét az országra. Xi azonban a címei ellenére kényszerpályán mozog, ha hatalmon akar maradni, így politikájának döntő részét a belső viszonyok alapján érdemes értékelni. Xi jJinping tehát az eddigi 7 éves regnálása alatt a reformok elindítása helyett csak újabb problémákat hozott létre, és a most zajló kereskedelmi háború csak még óvatosabbá fogja tenni a vezetést. Magyarán a belső tényezők alapján semmi sem utal arra, hogy Kína változtasson a mostani úton, ez azonban kizárja azt is, hogy a kínai hibrid modell valódi kihívást intézzen Amerikai ellen. 

A külpolitikai mint Kína ereje - esély a világ vezetőjévé válásra?

A fent ismertett diagnózis ellenére azonban korai lenne leírni Kínát. Bár a kínai gazdaság nagyon úgy néz ki, a közeljövőben nem fogja tudni elérni potenciálját, ami azt jelenti, hogy bár utolérték az USA-t a gazdaság méretét tekintve, a fejlettségbeli különbségek (GDP/fő) nem lesznek behozhatóak. Ez persze a kínai vezetés számára továbbra is problémát fog jelenteni, ugyanis, mint ahogy a keretes írásból is látszik, a kínai gondolkodás egyértelműen Kína-központú, így bármely más hatalomnak a centrumként, viszonyítási pontként való megjelenése kihívást jelent. 

 Amikor a kínai dinasztiák befejezték az expanzív korszakukat, akkor az ország védelmében kulcsszerepe lett a diplomáciának, sokkal inkább, mint a nyers katonai erőnek. Az északi barbár népek - vagy a 19. századtól kezdve az európai nagyhatalmak - együttes ereje szignifikánsan fölülmúlta Kínáét, az ország egységét azonban többé-kevésbé elég sokáig fönn tudták tartani (ide tartozik, hogy Kína sosem vált gyarmattá). Ennek alapja az ellenség megosztása, egymás ellen való kijátszása volt, hogy el tudják kerülni a bekerítést. Erről szólt már a kínai hadvezér, Szun-cu tanítása is. 

Ebből a szempontból Kína meglepően jól teljesít még mindig, a harcias és nacionalista retorika hazai térnyerése ellenére. Kínának kis túlzással nemigen van olyan szomszédja, akivel ne lenne vitatott területe vagy a 20. században ne háborúztak volna. Ennek ellenére a térség államai továbbra is képtelenek egy valódi, Kína hatalmát ellensúlyozó frontot létrehozni, és sokkal inkább törekednek a Kínával való jó viszonyra és az ebből fakadó gazdadági előnyökre. A BRI ( Öv út kezdeményezés) egyik kevésbé tárgyalt, bár a Budapest-Belgrád vasút esetében is föltételezhető aspektusa a korrupció, amivel kvázi Kína megvásárolja az ország elitjét, és ezzel magát az országot is. Az ilyen és ehhez hasonló példákból számtalant föl lehetne sorolni.

Kína ugyanezt a taktikát próbálja alkalmazni az USA-val szemben is. Többen is megfigyelték, hogy a mezőgazdasági vámok, amit Kína bevetett a kereskedelmi háborúban, leginkább a Közép-Nyugatot érintik, mely döntően demokrata terület, és Trump csak nagyon szorosan tudott nyerni. Michigan, Wisconsin és Ohioa államok - ahol a legszorosabb, tized százalékos különbségek voltak - megfordítása máris demokrata győzelmet jelentene 2020-ban. A demokrata párton belül pedig gyakorlatilag bárki megfelelő Kína számára, lásd Biden fiának egymilliárd dolláros ügyletét egy kínai állami vállalattal, amit Trump nyomoztatni akar, vagy a szocialisták, Warren és Sanders, akik teljesen izolacionista politikát folytatnának.

Mekkora kárt okoz államonként a vámháború? Minél sötétebb a szín, annál többet, ráadásul ez a kis, középnyugati államokat arányosan sokkal jobban súlytja....

Kína számára a helyzetet tehát nagyban megkönnyíti, hogy a Nyugat egyelőre nem realizálja, a kínai rendszer milyen jellegű kihívást jelent. A nagyobb európai országok (Nagy-Britannia, Franciaország, Németország) átveszik az 5G hálózatot feltehetőleg, a rövidtávú gazdasági érdekeikre hivatkozva, ahogy könnyen lehet, Trump is inkább lefújja kereskedelmi háborút (vagy köt egy ál-megállapodást) az újraválaztás reményében. Az EU nehézkes döntési mechanizmusait ismerve nem nehéz megakadályozni bármilyen közös fellépést, ehhez elég pár ország meggyőzése, és már az USA-ban is egyre gyakrabban kerül sor közvetlenül Kína és egy-egy tagállam közti megbeszélésekre. A legnagyobb gazdasággal bíró állam, Kalifornia - élen a tech cégekkel - erősen függnek Kínától (lásd a Huawei elleni embargó bevezetését és az utána következő pánikot), e mellé viszont nagyon komoly lobbierővel is bírnak.

A kínai világrend esetleges létrejötte a KKP irányítása alatt egyértelműen a jelenlegi hatalmi módszerek globális eltrejedését fogja jelenteni, bár kétségkívül legerősebben Ázsiában. Kína számára mindig is a stabilitás fönntartása volt és lesz az elsődleges cél, hiszen a káosz, zavargások és így a családi vagyonok eltűnése a kínaiak legnagyobb félelelme. Ez a gyakorlatban azonban a KKP paranoid viselkedését, teljesen megfigyelt lakókat és bekamerázott városokat, tiltott vallásgyakorlást és az üzleti szereplők vegzálását jelenti.