A 2018-as téli olimpia lehetőséget teremtett arra, hogy a két Korea újra közelebb kerüljön egymáshoz. A dolgok odáig mentek, hogy Kim Dzsong Un rokona együtt ült a dél-koreai elnökkel és Mike Pence amerikai elnökhelyettessel a díszpáholyban, utóbbi megrökönyödésére. A mélyponton túl vagyunk a konfliktus tekintetében, de elhamarkodott lenne barátságról beszélni.
Az olimpia (melyről általánosságban itt írtam) feledtetni tudta, hogy Észak-Korea atomfegyvert és ballisztikus rakétákat fejleszt, a cél az volt, hogy legalább valamilyen párbeszéd kialakuljon a két fél között. Ez azonban az USA számára már nem olyan kedvező - bár a konfliktus alábbhagyott, egy olyan rezsim kapott elismerést az olimpia által, amit ők karanténban tartanának (legalábbis Trump politikája ez lenne).
Jelenleg nagyon úgy néz ki, hogy Észak-Korea sikeres volt. Elmentek a falig a tavaly, már egyesek a háborúról cikkeztek a nyáron, majd egy új, akár Amerikában is atomcsapásra képes Észak-Koreát fogadnak az Olimpián. Ha valami céljuk ugyanis volt a nukleáris fegyvereikkel, az a szuverenitásuk fönntartása. Az atomfegyver valami olyasmi a nemzetközi színtéren, ami megvéd a közvetlen támadásoktól. Ezek után az amerikai döntéshozás fő céljának az atomprogram megszüntetését tartja, azonban nehéz elképzelni, hogy Dél-Korea partner lenne benne mindenáron az Olimpia után. Számukra a közös nemzethez tartozás még mindig túl erős ahhoz, hogy maguk rontsanak a kapcsolatokon (különösen igaz ez a mai baloldali koreai kormányra).
Korea tehát itt mutat túl a térségbeli jelentőségén: példát állítanak, hogyan lehet az USA akaratával szembe menni, és ebből sérülésmentesen kijönni. A másik nyertes pedig Kína. Egy tavalyi cikkben (Esély a megoldásra Észak-Koreában?) arról írtam, hogy a nemzetközi nyomás egyre nagyobb volt Kínán, hogy tegyen valamit Korea ügyben, mint az ország szövetségese és legnagyobb kereskedelmi partnere. A kérdés a Kínai Kommunista Párton belül is vitákat szült. Azonban ahogy a hangulat enyhül, úgy Kínának sem kell lépnie. A kínaiak pedig a status quo fönntartásában érdekeltek, és nagyon is megfelel neki, hogy nincs egyesült Korea amerikai katonai jelenléttel.
Amit tehát az Olimpia jelentetett, az elég jelentős ahhoz képest, amit átlagos esetben a sportdiplomácia elérhet. Dél-Korea közelebb került északi szomszédjához egyértelműen. Hosszú távon azonban a két ország közti kapcsolat változni fog. Az olimpia alatt is kitűnt, hogy a fiatalabb generációk számára Észak-Korea sokkal kevesebbet jelent, mint a hatvanas éveiben járó Moon Jae-in miniszterelnöknek. A húsz, harminc de akár negyven évesek is gy nőttek föl, hogy az északi szomszédjuk nem tesz mást, mint fenyegeti őket. Ráadásul a közös kultúra egyre kevésbébb létezik számukra, a K-pop és hollywoody filmek korában, ami Észak-Koreát nem érinti.