Az elmúlt időszak egyértelműen a kínai befolyás növekedését hozta el a Közel-Keleten, ami az iráni-szaúdi kapcsolatok újbóli felvételének pekingi bejelentésével csúcsosodott ki. Mindezt úgy sikerült elérni, hogy Amerikával ellentétben kínai katonák nem tartózkodnak a térségben. Vajon a következő években a Közel-Kelet a Pax Sinica részévé válik, vagy Kína is - Amerikához hasonlóan - beleragad a vallási, etnikai és nemzeti konfliktusok mocsarába? És végül, mit jelent ez az éppen zajló, kínai-amerikai globális játszmát illetően?
Közel-Keleti hidegháború
Huntington szerint az iszlám világ fő problémája, hogy nem rendelkezik egyértelmű centrumországgal, aki irányt tudna mutatni vagy legalábbis valamilyen stabilitást hozna a régióba. Huntington hat államot nevez meg, mely potenciálisan betölthetné ezt a szerepet, de más-más okokból kifolyólag jelent állapotában képtelen erre. Ezek a legerősebb konvencionális haderővel rendelkező muszlim állam, Törökország, a legnépesebb, Indonézia, az egyetlen, atomfegyverekkel rendelkező, Pakisztán, a szent helyeket ellenőrző Szaúd-Arábia, a politikai iszlámot állami szinten felvállaló Irán, illetve Egyiptom.
Pakisztán és Indonézia mind entikailag, mint kulturálisan rendkívül távol áll az iszlám világ többi tagjától, továbbá fejlettségük is jelentősen elmarad attól (Indonézia esetében viszont ez a lemaradás rohamosan csökken), és utóbbi Egyiptomra is igaz. Valójában a fennmaradó három ország volt képes csak aktív külpolitikát folytatni, és létrehozni egy-egy befolyási övezetet a 2000-es évektől kezdve. A versengés különösen az arab tavasszal egy időben, 2011-től kezdve mélyült el, és beszél a szakirodalom egyre inkább egy "muszlim hidegháborúról", ami a szaúdi-iráni kapcsolatokat írja le. Törökország - bár papíron NATO tagállam - valójában tevékenységével hol az egyik, hol a másik félnek kedvezett inkább. Szíriában például érdekei inkább Szaúd-Arábiával estek egybe, míg Iránhoz hasonlóan maga is tart egy független Kurdisztán létrejöttétől.
Áttekintés a közel-keleti viszonyokról. A világoszöld jelzi a szunnita lakosság arányát, míg a sötétzöld a síitákét. A pirossal jelölt országok inkább Iránnal tartanak, míg a zöldek Szaúd-Arábiával. Forrás:https://i.insider.com/568ed764c08a8081028b7cec?width=1136&format=jpeg
Hektikus Amerika
Amerika számára a Közel-Kelet mindössze egy régió volt a sok közül a hidegháború alatt, és ez majd csak a 2000-es évek elején változik meg. Ennek fő oka értelemszerűen 9/11, bár egyesek szerint továbbá az olajárak növekedése is közrejátszott, és végezetül érdemes nem elfeledkezni a Bush kormányzat neoprotestáns-neokonzervatív messianizmusáról sem. Ma már amerikai körökben is egyre inkább konszenzus van arról, hogy az afganisztáni és iraki missziók szörnyű eredménnyel zárultak, miközben nagyon súlyosan megterhelték a költségvetést. Afganisztán újra a Talibán irányítása alatt áll, míg Irak területének jelentős részét egy ideig az Iszlám Állam tartotta megszállás alatt, mára pedig az ország egyre inkább egy iráni kliensállammá kezd válni. A muszlim államokban ezen időszak alatt egy rendkívül negatív Amerika-kép alakult ki. Ez alól bizonyos fokig kivételt képezett Szaúd-Arábia és a hozzá hasonló monarchiák, melyek - Izraellel együtt - Szaddám Husszein kiiktatása után már Iránt tartották a biztonságukra leginkább veszélyes államnak. Iránnal szemben 2006 óta vannak érvényben gazdasági szankciók annak állítólagos burkolt atomprogramja miatt.
Obama 2012 után viszont egy békülékenyebb hangot próbált megütni Iránnal, amit erősen támogatott az EU-s gazdasági lobbi. A szankciós nyomás mindenképpen enyhült ezen időszak alatt, ráadásul ez kiegészült Izrael és Szaúd-Arábia emberjogi kritikájával is, ami pedig mindenképpen megingatta utóbbi bizalmát az amerikai szövetségben. Végül Trump újra Irán teljes izolálásnak a politikáját követte, ezzel párhuzamosan viszont alatta is folytatódott az amerikai katonai kivonulás a Közel-Keletről (és a növekvő jelenlét Kelet-Ázsiában, azaz a "Pivot to Asia"). Sokak szerint Amerikának ez a "kiszámíthatatlansága" vezetett oda, hogy a közel-keleti szövetségesek elkezdték mélyíteni kapcsolataikat más nagyhatalmakkal is.
Kína megjelenik
Az, hogy ma már sokan Teherán-Moszkva-Peking tengelyről beszélnek, korántsem volt szükségszerű. A rendkívül rossz gazdasági helyzetbe kerülő Iránt 2018-ban az újabb szankciók maradék olajbevételeitől is elvágták. Ezen időszak alatt Kína volt az egyetlen komolyabb hatalom, mely - álcázva, a hivatalos statisztikákban nem megjelenítve - de fenntartotta a kereskedelmet Iránnal. Bár a tavalyi évtől újfent - a magas energiárak miatt és Oroszország pozícióit gyengítendő - Amerika elnézőbb az Iránnal való kereskedelmet illetően, így annak Ázsiába (döntően India, Dél-Korea és Japán a célpont) irányuló exportja újból meredeken nőni kezdett, de a legnagyobb haszonélvező Kína maradt: 2022 végére a 2018 körüli napi 600 ezer hordós kínai import megduplázódott. Kína lényegében monopol helyzetben van az iráni gazdaságot illetően - gyárakat hoz létre, melyek letarolják a helyi ipart, az olajat diszkontáron veszi, és azért sokszor nem is valutával, hanem alacsony szinvonalú fogyasztási cikkekkel - pl. autók - fizet.
Kínai olajimport Iránból havi bontásban, szürkével jelölve a nemhivatalos mennyiséget, ami "kerülőúton" érkezik Forrás:https://www.reuters.com/article/us-oil-iran-asia-analysis-idUKKBN2B00OL
Kína közel-keleti térnyerése viszont ennél korábban kezdődött. Kínát elsősorban a nyersanyag-ellátásának a bíztosítása motiválta a 2000-es évek elején - ahogy ezt korábban áttekintettük Afrika és Közép-Ázsia tekintetében. A két nevezett régióval ellentétben viszont a kapcsolatok többről szóltak, mint koncessziók és infrastrukturális beruházások, és az asszimetria is sokkal kevésbébb jellemző. Szaúd-Arábia például a saját rakétprogramját kínai segítséggel fejleszti, és ugyanide tartozik a Huawei 5G programjának meleg fogadtatása is a térségben (a Huawei egyébként mind a mobilok, mind a hálózat terén piacvezető a Közel-Keleten és Észak-Afrikában egyaránt). A Közel-Kelet (Délkelet-Ázsia mellett) a BRI technológiai lábának, a DRS-nek (digital silk road) az egyik fő célpontja. Továbbá Szaúd-Arábia maga is aktív befektető a kínai tech-startup szektorban, míg az ország a BRI második legnagyobb kedvezményezettje volt 2022-ben. Napjainkra Kína lett az öbölmenti országok legfontosabb kereskedelmi partnere, Szaúd-Arábia pedig (narancs színnel jelölve a lenti ábrán), Oroszországgal holtversenyben az elsőszámú olajexportőr. A politikai kapcsolatok mélysége ellenére az iráni-kínai kereskedelem eltörpül a szaúdi mellett: előbbi 15 milliárd dollárt tett ki 2020-ban, míg utóbbi több mint háromszor ennyit, 65 milliárdot.
Végezetül, a térnyerésben sokat segített a kínai "kölcsönös be nem avatkozás" elve - azaz az értékalapú diplomácia teljes elvetése, és kizárólag a reálpolitkai érdekek figyelembevétele, mikor a külföldről van szó - illetve a hasonló, diktatórikus berendezkedés Szaúd-Arábiával. Ezzel párhuzamosan Amerika a palagáz- és palaolaj forradalma után leépítette közel-keleti kitettségét az energiahordozók terén, miközben az amerikai cégek képtelenek felvenni a versenyt a Huaweiel külföldön. A kérdés viszont adódik, hogy ilyen összefonódottság mellett vajon Kína is óhatatlanul kénytelen lesz aktívan résztvenni a közel-keleti konfliktusok kezelésében.
A kínai olajimport (hivatalos) megoszlása 2021-ben, ami megmagyarázza, Irán miért 0%-on áll. Azóta az orosz olaj aránya valószínűleg nőtt valamivel, hiszen jelentős kedvezménnyel lehet hozzájutni Forrás:https://www.reuters.com/markets/europe/saudi-arabia-expands-share-china-oil-market-russia-lags-2022-01-20/
Az Irán-Szaúd-Arábia deal és annak következményei
A nemrég megkötött iráni-szaúdi egyezmény nem előzmény nélküli: 2021 óta folytak - iraki közvetítéssel - tárgyalások a két fél között. 2022-ben viszont az új iraki kormány már nem tűnt megbízhatónak szaúdi szempontból, így a tárgyalások megfeneklettek. A fordulópontot Xi decemberi, rijádi látogatása hozta el, illetve Raisi iráni elnök kínai útja februárban. Az iráni követelés röviden az volt, hogy Szaúd-Arábia leálljon a szeparatisa iráni szervezetek támogatásával, és elismerje Jemen de facto, síita vezetését. Cserébe Szaúd-Arábia a jemeni támadások és az ország destabilizálására tett kísérletek leállítását kérte. Szaúd-Arábia abban bízhat, hogy Kína - az ismertetett gazdasági kényszerek hatására - lehet a kulcs az iráni rendszerrel való kommunikációban, és feltételezhető, hogy Kína valóban további befektetésekkel fogja "meghálálni" az iráni együttműködést. Mindenesetre a megnövekedett kínai befolyás újabb jele, hogy idén egy kínai-öbölmenti-iráni fórum is tervben van, ami akár regionális jelentőségűvé is kínőheti magát (Izrael jelenléte viszont nem valószínű).
A kérdés persze, hogy a presztizsnyereségen felül mi lehetett a valódi mozgatórugó. Egyrészt nyilván Kína érdeke is - ahogy Amerikáé - a regionális feszültségek oldása, a kereskedelmi utak- és az energiaellátás biztonsága miatt. Ennél viszont többről is szó lehet: a megállapodás akár legitimációs alapként is funkcionálhat az orosz-ukrán háborút érintő kínai béketervek kapcsán. Ne feledjük, Kína már előállt egy ilyen tervvel, és ennek valószínűleg folytatása is lesz az eheti, Putyinnal és Zelenszkijjel való megbeszélések során.
Mások viszont amellett érvelnek, hogy az egyezmény Amerika szempontjából sem egyértelmű vereség: Kína nagyobb aktivitása és elköteleződése a Közel-Kelet pacifikálása mellett lényegében megkönnyíti az USA dolgát is. Másfelől egyáltalán nem biztos, hogy Kína számára egyszerű lesz a két fél közt egyensúlyozni. A kínai rendszer Iránnal mint hosszútávú, stratégiai partnerrel számol, ugyanakkor az neheztel az öbölmenti országokhoz való közeledés miatt. Az természetesen teljesen valószínűlen, hogy Irán Amerika-baráttá váljon, de a kínai-iráni viszony lazulhat. Kína problémája, hogy az öbölmenti országok viszont gazdasági szempontból fontosabbak, mint Irán, ugyanakkor Szaúd-Arábia esetében bármennyire is jó a viszony, a katonai együttműködések terén az ország túlságosan is közel van Amerikához, annak hadserege döntően amerikai fegyvereket használ. Ez ugyanakkor azt is jelenti, hogy egy esetleges katonai konfliktus esetén az USA - direkt vagy indirekt - involválódása továbbra is sokkal valószínűbb, mint Kínáé, miközben a relatív stabilitás által lehetővé tett gazdasági lehetőségeket inkább utóbbi élvezi. Éppen ezért kijelenthető, hogy a valódi kínai szupremáciától még nagyon messze vagyunk, és a mostani helyzet leginkább egy finom egynesúlyi állapotként írható le.
K.Almasi
