A kissé provokatív cím talán jelzi, hogy Kína növekvő befolyását rendkívül sokféleképpen lehet értelmezni Afrikában. A két véglet a gyarmatosítás és a humanitárius segítség, a valóság a kettő között lehet. Az itt található országokkal való kapcsolatok értékét növekvő geopolitikai súlyuk adja elsősorban mind Kína, mind Amerika számára. Elég a stratégiai helyzetű kikötőkre és a hatalmas nyersanyagkincsre gondolni, vagy arra, hogy ma már nem Ázsiában, hanem Afrikában kell keresni a leggyorsabban fejlődő gazdaságokat. A versenyhelyzet tehát adott.
Mao és a három világ
Kisebb leegyszerűsítéssel az Indiai-óceán a középkorban már a Földközi-tengerhez hasonló kulturális-gazdasági egység volt. Afrika keleti partjainál egyszerre volt jelen a bennszülött afrikai, a muszlim-arab és az indiai kultúra, és folyt élénk kereskedelem a Közel-Kelettel és Indiával (beleértve a rabszolgakereskedelmet is). Kína ebbe a rendszerbe csak részben tagozódott be: a Zheng He vezette kincses flotta a 15. században több expedícióban részt vett elérve a kelet-afrikai partokat is, mígnem azt a császár le nem szerelte, és vette kezdetét Kínában egy izolácionista időszak.
A "visszatérésre" a maoista Kínáig kellett várni, amikor kísérletet tettek egy antikolonialista identitás létrehozására. A kínai-afrikai kapcsolatok az 1950-es évektől kezdve prioritásként voltak kezelve, különösen az 1955-ös, "el nem kötelezett" országokat felvonultató bandungi konferencia után. Mao a világot két részre osztotta: progresszív és reakciós országokra, melyek közt szerinte permanens ellentét húzódott, majd a Szovjetunióval való viszony megromlása után 1974-ben már "három világról" beszélt, mely szerint a harmadik világ - Dél-Amerika, Afrika és (Dél)-Ázsia - vezetőjévé Kínának kell válnia. Ne feledjük, hogy a '80-as évekig Kína nem volt jelentősen fejlettebb az afrikai országoknál. Ennek ellenére aktív segélyezési politikát folytattak a kontinensen, 1955 és 75 között akkori árfolyamon több mint 2 milliárd dollárnyi támogatás érkezett. Mao előszeretettel hivatkozottt Kínára mint posztgyarmati és elnyomott országra, ami egyfajta közös alapot nyújtott az afrikai államokkal.
Felvétel a bandungi konferenciáról, elöl Zhou Enlai kínai külügyminiszter Forrás:https://pakistanhorizon.wordpress.com/tag/bandung-conference/
China is going out
A '70-es években bekövetkező kínai-amerika "kiegyezés" után az ázsiai ország Afrika-politikája sokkal visszafogottabb lett, és alábbhagyott az antikapitalista/antikolonialista vezetők támogatása. Ennek financiális okai is voltak: Kína ekkor egyértelműen a saját fejlődésére fókuszált, ez (a '80-as évek) volt a reform és nyitás korszaka. Az 1999-ben meghirdetett "going out" doktrína viszont már valami merőben mást jelentett: az ekkorra hatalmasra duzzadt kínai állami vállalatoknak ki lett adva, hogy kezdjenek el nemzetközi kapcsolatokat építeni, részben imitálva a nyugati multik működését. Kína - a korábbi retorika ellenére - már egyre inkább - mint meghódítandó piac kezdett Afrikára tekinteni.
A going out egyik fő apsektusa a külföldi nyersanyagokhoz való hozzáférés biztosítása volt. Kína a hatalmas méretei ellenére elmaradottsága miatt az 1990-es évekig például olajból önellátó volt, tehát ez egy merőben újkeletű helyzet volt. Kína megjelenése az afrikai kontinensen egy addig teljesen ismeretlen metódust követett, amit azóta Angola-modellként szokás emlegetni. A 2000-es évek elején a polgárháborúból kimászó országnak sűrgősen külföldi tőkére volt szüksége, a politikai kockázatok miatt viszont piaci alapon ilyenhez nem juthatott volna. A nemzetközi szervezetek és segélyek szintén nem működtek, mert ezek általában emberjogi és hasonló reformokat vártak volna el. Kína ugyanakkor hajlandó volt kedvezményes hiteleket nyújtani, melynek a fedezete az ország olajkészletete lett. A megállapodás része volt továbbá, hogy a nagyobb állami beruházások 70%-át kínai cégeknek kell kapniuk, melyekhez sokszor egyenese érkezett a munkaerő is.
A modell nem korlátozódott Angolára, és az - a nyugati kritikák ellenére - kifejezetten sikeresnek tűnt: hasonló megállapodásokra került sor Zambiában, Kongóban, Szudánban és Guineában is. A 2000-es években Angola lett a legnagyobb kínai olajexportőr, és még 2017-ben is ő a 3. legnagyobb, míg összességében Afrika az olajszállítások 22%-áért volt felelős. A 2010-es évekre Kína egyértelműen a kontinens legjelentősebb kereskedelmi partnere és befeketője lett.
A kínai térnyerés egy ábrával szemléltetve. Legnagyobb exportőr az egyes országokba 2000-ben és 2020-ban. Kína pirossal van jelölve. Forrás:https://www.statista.com/chart/26668/main-import-countries-sources-africa/
BRI és a stratégiai útvonalak
A 2013-ban meghirdetett "Út és Övezet Kezdeményezés" (BRI) mégtovább ment: a fejlődő országok és így az afrikai kontinens infrastruktúrájának a fejlesztését tűzte ki célul. Ehhez hatalmas hitelkeretek álltak rendelkezésre, viszont a hozzáférésnek feltétele volt az is általában, hogy a projekt kivitelezői részben kínai cégek (és így kínai munkások) legyenek. Afrika papíron az a kontinens, ahol az ehhez hasonló fejlesztésekre a leginkább szükség van: a vidék-főváros ellentétek hatalmasak, rengeteg elzárt terület van, melyek semmilyen módon sem tudnak kapcsolódni a világgazdaságba, és a szomszédos országok közt is rendkívül limitált a szállítási kapacitás. Ráadásul ahogy említettük, a magas kockázatok miatt szinte lehetetlen állami szinten piaci alapon hitelekhez jutni.
Térképen a tervezett főbb vasúti vonalak. Bár a Mombasza-Nairobi és a Nairobi-Etiópia vonalak megépültek, Uganda az idén kihátrált a kínai finanszírozásból, és valószínűleg török kivitelezőt fog választani. Forrás:https://www.ft.com/content/d0fd50ee-1549-11e7-80f4-13e067d5072c
A BRI eddig leginkább a keleti partvidéken volt aktív, ami szerves része az úgynevezett "tengeri selyemútnak", mely a kínai kikötőket hivatott összekötni Európával a Szuezi-csatornán keresztül. Mind Kenyában, mind Etiópiában több milliárd dolláros vasútfejlesztési projekteket hajtottak végre a 2010-es évek második felében, összekötve így a belsőbb területeket a tengeri kikötőkkel. Etiópiában ez részben a kínai modell lemásolásával is együtt járt: a vasút mentén több "speciális gazdasági zóna" is létrejött, ahol kínai cégek főleg cipő- és ruhagyárakat hoztak létre. Kínai cégek nyerték el továbbá a Szenegált Malival összekötő vasútra kiírt pályázatot is, mely a kontinenst kelet-nyugat irányban átszelő vasúti hálózat első fázisa lehet. Hasonló módon, Szudán - melynek olajiparát eleve Kína dominálja - szintén kínai hitelekből kezdett neki a vasúthálózatának fejlesztéséhez.
A BRI másik fő csapásiránya a kikötők felvásárlása és fejlesztése volt. Egy amerikai agytröszt 2017-es tanulmánya alapján kínai cégek (döntően állami vállalatok) összesen 57 afrikai kikötőben rendelkeztek valamilyen érdekeltséggel. Ezek esetében többször is összemosódik a szimplán gazdasági és a katonai használat lehetősége. Az "Afrika-szarván" található - korábban francia gyarmat - Dzsibuti például egy speciális eset. Itt jött létre 2017-ben az első (hivatalos) külföldi kínai katonai bázis. A kis ország számára ez nem ismeretetlen, a kínaiak a hetedikek a sorban, rajtuk kívül jelen vannak többek közt a japánok, amerikaiak és franciák is. Elemzések szerint nem kizárható viszont hasonló bázisok létrejötte Kenyában, Tanzániában, Namíbiában és a Seychelle-szigeteken sem, bár Kína ezt tagadja. Különösen egy, az Atlanti-óceán partján létrejövő kínai bázis lehet veszélyes az USA számára, miközben az Indiai-óceánon a kínai jelenlét lassan fullasztóvá válhat India számára az itt található számos kínai szövetséges miatt (Irán, Pakisztán, Mianmar - lásd a térképet felül - pirossal vannak jelölve a Kínához köthető kikötők).
Térképen a Kínához köthető afrikai kikötők. A piros azt jelzi, kínai cég irányítja a kikötőt, a sárga, hogy kínai cég építette, és a zöld, hogy kínai pénzből épült Forrás:https://pbs.twimg.com/media/D8UmgdpXUAA7eWz?format=jpg&name=small
Debt trap és neokolonializmus
Hasonlóan az "Angola-modellhez", a kínai hitelezés újabb felvonása sem maradt kritika nélkül, ugyanakkor különbség, hogy több esetben már a helyi lakosság ellenérzéseit is kiváltotta a kínai jelenlét. Leggyakrabban a "debt trap" problémájáról beszélnek, azaz, hogy Kína olyan - nem fenntartható - módon hitelez, ami belelöki a térség országait egy adósságspirálba. Ez önmagában viszont nem Afrika-specifikus probléma, a BRI legtöbb partnerországában ez a kritika felmerült (lásd Srí Lanka, Pakisztán vagy Közép-Ázsia, utóbbiról írtam is).
A már említett Kenya esetében Uhuru Kenyatta miniszterelnök a gazdasági növekedést kifejezetten a kínai hitelezéstől várta, ennek eredményeképp az elmúlt 10 évben megháromszorozódó, ma körülbelül 10 milliárd dollárra rúgó államadósság 73%-a már kínai cégek felé történő tartozás. Az itt felépített kínai vasút üzemeltetése havonta 9 millió dollárnyi veszteséget eredményezett, így a Kenyai Államvasút képtelen volt a tartozását fizetni. Ennek eredményeképp egy kínai cég átvette a hitelből épült vasútvonal üzemeltetési jogait.
Más országok példai viszont mégis árnyalják a képet, és talán hiba lenne Afrikára, mint passzív elszenvedőre tekinteni. Több eset is akad, amikor egy újabb kormáy egyszerűen újratárgyalja vagy megszűnteti a kínai projekteket. A Kenyával határos Tanzániában 2014-ben például egy 10 milliárd dolláros kikötő felépítéséről állapodtak meg az akkori miniszterelnök szülőföldjén, melyet viszont az utána következő adminisztráció 2019-ben semmissé tett. Időközben hasonló fejleményekre került sor Angolában is: az országot 38 évig irányító elnök 2017-es halála után a közvélemény kifejezetten ellenséges lett Kínával szemben, és több korrupciós ügy is feltárásra került. Az új kormány bár nem zárkózik el a kínai befektetésektől továbbra sem, de egyre inkább törekszik a diverzifikációra. Az Angola és Tanzánia közt fekvő Zambiában szintúgy - miután több halálos áldozatot is követeltek a helyi bányászok és a kínai felügyelők közti összecsapások - 2011-ben egy kifejezetten Kína-ellenes kampánnyal nyert az ellenzéki miniszterelnök-jelölt.
Összegezve, a döntően állami tulajdonú kínai cégek fő problémája, hogy hiába tudnak könnyen szerződéseket kötni a gyakran korrupt és gyenge helyi vezetőkkel, a projektek maguk - és a velük járó kamatok - sokszor meggyengítik az aktuális vezetőt is. Ezt pedig az sokszor nem tudja kezelni, vagy le is váltják őt a következő választáson. Ugyanakkor fontos azt is hangsúlyozni, hogy maga a kínai gyakorlat sem állandó: az új hitelkihelyezések mértéke 2017 óta csökken. A meglévő állomány esetében viszont egyre több titkos záradékot találunk, melyekből csak következtetni lehet a szofisztikáltabb kínai követelményrendszerre. További tendencia, hogy bár még mindig állami bankok hiteleznek főleg, ők most már inkább piaci alapon határozzák meg a kamatrátákat, véglegesen szakítva a 2000-es évekig jellemző "segélyező" gyakorlattal.
Éves afrikai segélyek és hitelek országonként, milliárd USD értékben. Kína esetében azért csak a hitelek vannak kiszámítva, mert a tiszta segélyek értéke elenyésző. Forrás:https://carnegieendowment.org/2021/06/02/what-do-we-know-about-chinese-lending-in-africa-pub-84648
"Afrikai csoda" és a növekvő versenyhelyzet
Bár a kínai hitelezés csökkeni kezdett, a politikai befolyás megítélése már egy nehezebb kérdés. Fontos azt is jelezni, hogy a kínai gazdasági szerep részleges visszaesése okozta űrt egyelőre senki sem töltötte be: ahogy az ábrán felül is látszik, a nyugati segélyezés stagnál. Hathatós állami támogatás nélkül viszont - hiába célja több afrikai államnak is a diverzifikáció - a privát nyugati cégek továbbra is versenyhátrányba vannak a nem-nyugati versenytársakkal. Egész egyszerűen a politikai kockázatok és a korrupció miatt (ha például Afrikában tetten érnek egy amerikai céget akár egy kisebb ügyben is, az komoly szankciókat von maga után az USÁ-ban is) üzleti alapon még mindig csak nagyon limitált szinten éri meg az afrikai piacra behatolni.
Gazdasági növekedés a 10 legnagyobb afrikai gazdaságban 2017-18-ban Forrás:https://country.eiu.com/article.aspx?articleid=1376691921&Country=Ethiopia&topic=Economy
A kontinens gazdasági súlya viszont évről évre nő, és ma már a legnagyobb GDP növekedést produkáló országok is itt - főleg a keleti partvidéken - találhatóak. Külön kiemelendő a Dél-Afrikai Köztársaság szerepe, mely bár több strukturális problémával is küzd, az elmúlt évtizedben egy regionális nagyhatalommá kezdte kinőni magát, az azóta eljelentéklenedő "BRICS" csoportnak is tagja lett. Az ország nemrég azzal hívta fel magára a figyelmet, hogy közös hadgyakorlatokat szervezett Kínával és Oroszországgal, és általánosságban nem hajlandó elítélni az orosz agressziót Ukrajnában. Ennek oka valószínűleg a hidegháborús múlt, amikor a Nyugat szövetségesének tekintette az apartheid rezsimet, miközben a Szovjetunió és Kína az ellenállást támogatta.
Több jel is arra utal, az afrikai országok és a kínai rendszer közt ma is jelen van egyfajta ideológiai egyetértés. Egyesek kifejezetten a kínai "megfigyelő-állam" exportjától tartanak. A BRI része volt a telekommunikációs infrastruktúra kiépítése is, mára elvileg az afrikai hálózat 70%-át a Huawei ellenőrzi. A cég ráadásul több országban - Ugandában, Kenyában, Zambiában - úgynevezett "safe city" projekteket vitelezett ki, melyek lényege az arcfelismerő rendszerek telepítése. Több esetben pedig a Huawei mérnökei segítettek ellenzéki WhatsApp és Skype fiókok feltörésében. A képet árnyalja viszont, hogy nyugati cégek is adnak el hasonló rendszereket afrikai országoknak. Bár a kínai befolyás jelenlegi szintjét nehéz összegezni, ma kijelenthető, hogy Kína rendelkezik a legmélyebb gazdasági-politikai kapcsolatrendszerrel Afrikában. Arról viszont, hogy ez mire elég a most kibontakozó kínai-amerikai globális játszmában, csak találgatni lehet.
K. Almasi
