Bár érthető módon a legtöbb figyelmet az orosz-ukrán konfliktus fejleményei és a lakosság ezzel összefüggő szenvedése kapja, a háború a nemzetközi politikai térben is több, már-már tektonikusnak mondható változást idézett és idéz elő folyamatosan. A legtöbb jel arra mutat, hogy a történelem igenis ismétli önmagát, és a 2020-as évek az 1920-as, 30-as évek dinamikáját fogják követni, melyet a deglobalizálicó, a katonai-gazdasági tömbök kialakulása és a háborús készülődés, illetve ezzel összefüggésben a sokasodó proxy-háborúk jellemeztek.
Mackinder, Eurázsia és a Brit Birodalom
A modern értelemben vett gepopolitikai gondolkodás kezdete a 19. század végére vezethető vissza, egészen pontosan egy földrajztudósig, Halford Mackinderhez. Mackinder elmélete alapján a világ két részre osztható, a "világtengerre" és a "világszigetre", mely lényegében Eurázsiát és Afrikát foglalta magában. A világtenger lényegében Amerikát és az Eurázsiát körbeölelő szigeteket - Japán, Nagy-Britannia stb. - jelentette. Mackinder származása révén elsősorban brit szemögből vizsgálta a folyamatokat: szerinte a tengeri hatalmaknak - ami Nagy-Britanniát jelentette ekkor, ma viszont már az USA az - mindenáron el kell kerülniük, hogy egy összefüggő birodalom jöjjön létre, mely dominálja a világszigetet. A 20. század elején a fő veszélynek Oroszországot és Németországot, illetve az ő szövetségüket tartották. A brit-orosz vetélkedést például Közép-Ázsiáért - a mai Tibet, Üzbegisztán, Afganisztán területén - a nagy játszma névvel illették.
Bár Mackinder 1947-ben elhunyt, az elmélete erősen hatott Nicholas J. Spykman amerikai professzor munkáira is, aki viszont továbbgondolva azt, a világszigetet két részre - heartland (szívföld) és rimland (peremvidék) - Európa, a Közel-Kelet, India és Japán - osztotta. Spykman szerint ezen utóbbi területek gazdaságilag sokkal értékesebbek, és végső soron a szárazföldi hatalmak - Szovjetunió - és a tengeri hatalmak - USA - közül az kerül ki győztesen, mely többet kontrollál ezek közül.
Spykman elméletének illusztrációja, rajta bejelölve a szívföld és a peremvidék
Az ok, amiért ezzel a rövid áttekintéssel indítok, mert napjainkban újra egyre tisztábban kezd kirajzolódni egy ehhez hasonló mintázat. Bár az orosz-kínai viszont továbbra is rendkívül bonyolult, a kettősük kiegészülve Iránnal egy olyan szövetséget jelentene, mely az eurázsiai középföld döntő részét felölelné. Ezzel párhuzamosan, az Oroszországgal (és esetlegesen Kínával) szembeni szankciós politika is csak akkor működhet, ha a peremvidék államai - India, a közel-keleti arab országok és a német-olasz-francia trió - is teljes mellszélességel beleáll azokba.
Tömbösödés és deglobalizáció
Talán a legnagyobb változás, amit az orosz-ukrán háború kirobbanása hozott, az az értékalapú külpolitika alkonya és a realista gondolkodás reneszánsza lesz. Az orosz invázió egy olyan - rendkívül veszélyes - precedenst teremtett, mely a katonai erő alkalmazását elfogadhatónak tartja a nemzetközi viták rendezését illetően. Fontos látni, hogy a háborút egyértelműen kizárólag a nyugat államai - EU, USA és Japán - ítélték el, míg a globális dél már sokkal inkább indifferens a háborúval szemben. Jól látszik, hogy az eddig univerzálisnak gondolt nemzetközi jog és értékrendszer relatív, és éles helyzetekben inkább úgy tűnik, a gazdasági érdekek dominálnak.
A nemzetközi rend azonban már korábban, 2020-ban megrendült, amikor a koronajárvány annak gazdasági alapját, a globalizációt kérdőjelezte meg, rámutatva a távoli gyártósoroktól való függés veszélyeire. Oroszország és Kína már korábban is korlátozta a nemzetközi tőke beáramlását, és támogatott egyes stratégiainak vélt iparágakat otthon, az önellátásra (vagy baráti országokban való termelésre - pl. Japán esetén Tajvan) való nagyobb törekvés viszont azóta már a nyugati országokban is szemponttá kezd válni. A nemzetközi cégek egyre inkább felismerik, hogy az autoriter rendszerek természetüknél fogva veszélyt jelentenek az ellátási láncokra. Ez Oroszország esetében ugyebár az energiahordozók piacának tudatos manipulálását jelenti, míg Kína esetében a teljességel irracionális zéró-covid politikát, mely akadályozza az országban a termelést és megöli a szolgálatószektort.
Az ilyen jellegű, egyszerre realista külpolitika és autarchiás gazdaságpolitika nem ismeretlen, és sokkal inkább szabálynak számított a történelemben. Legtisztábban legutóbb a 30-as években alakult ki, amikor a kishatalmak - lásd Közép-Európa - egyértelműen egy-egy nagyhatalom érdekszférájába tartoztak. Ez a nagyhatalom pedig általában az volt, amelyikkel az adott régió gazdasági kapcsolatai a legmélyebbek voltak. Bár napjainkban itt még nem tartunk, Oroszország háborúja lényegében arról szól, hogy Ukrajnát elfogadtassa, mint a saját érdekszférájának részét. Ahogy később áttekintjük, Kína esetében szintén egyre inkább beszélhetünk egy befolyási övezetről - elsősorban Közép- és Délkelet-Ázsiában - de az ország módszerei sokkal finomabbak, és elsősorban gazdasági jellegűek.
A csendes Kelet-Ázsia
Bár sokáig Kelet-Ázsiát és az itt található megannyi konfliktus zónát - Dél-Kínai-tenger, Korea, Kasmír stb. - tartották leginkább robbanásveszélyesnek, és vált szállóigévé a mondás, hogy "Európa múltja Ázsia jövője", ma a térség kifejezetten békésnek számít. Végső soron ez elsősorban Kínától fog függni, melynek követendő külpolitikáját és orientációját - ahogy legutóbb áttekintettem - jelenleg komoly vita övezi. Röviden, egy nyugatos, a deng-i utat követni akaró kisebbség áll szemben Xi Jinping centralizáló, alapvetően oroszbarát irányvonalával.
Kína ugyanakkor nagyon is tisztában van vele, hogy a globalizációnak ma ő a legnagyobb nyertese, és éppen ezért a most kialakuló tömbösödésre is mint veszélyforrásra tekint. Ezzel viszont nincs egyedül. Japán például élen jár egy szabadkereskedelmi platform, az RCEP létrehozásában, mely bár az USA nélkül jött létre, annak tagja a legtöbb kelet-ázsiai állam, köztük Kína is. A legtöbb ázsiai ország a nyitott gazdaságban érdekelt, és a tömbök választása óhatatlanul is a piacok elvesztését jelentené hosszútávon.
Kína számára másfelől a mostani helyzet remek alkalom arra, hogy újraértékelje Tajvan politikáját még ha látszólag a sziget lerohanásával is fenyeget. Az orosz kudarcok tükrében mind a katonai, mind a potenciális gazdasági következmények új megvilágításba kerülnek. Bár az orosz-EU-s gazdasági összefonódás volt olyan erős, mint amilyen a kínai-japán, előbbi mégis elköteleződött - legalábbis részben - a szankciós politikai iránt. A hipotetikus kérdés adott, hogy hasonló esetben - azaz egy Tajvani elleni Kína támadás után - vajon ki és mennyire vezetne be szankciókat Kínával szemben. Ahogy írtuk, ez már korántsem volt igaz a globális délre Oroszország esetében sem, mely továbbra is hasznos kereskedelmi partnerként tekint rá.
Kína - bizonyos fokig paranoid módon - már a 2010-es évek elején megtette az első lépéseket egy USA-tól független gazdasági-politikai rendszer kiépítésére, melynek eddigi sikere mindenesetre kérdéses. A 2012-ben elindított BRI - Út öv kezdeményezés - elsősorban ázsiai, afrikai fejlődő országokban indított el jelentős infrastruktúra-fejlesztéseket, biztosítva ezzel Kína nyersanyag-ellátását. A programban résztvevő országok közül sokan - Kazahsztán, Pakisztán, Mongólia illetve több délkelet-ázsiai ország - egyre inkább kínai kliensállammá válnak, részben az eladósodottság, részben egyszerűen a gazdasági kitettségek és a kereskedelmi kapcsolatok egyoldalúsága miatt. Könnyen lehet, ahogy Oroszország is leválik a nyugati gazdaságról, akkor rá is hasonló sors fog várni.
A BRI két "övének", a tengerinek - kék - és a szárazföldinek - piros - a térképe. Kína egyik fő célja programmal, hogy gazdaságilag még közelebb húzza magához Közép-, Dél- és Délkelet-Ázsia államait. Érdemes a térképet összevetni Spykman felosztásával is....
Persze fontos látni, hogy Kína "szövetségesei" gazdasági súlyukat, technológiai fejlettségüket tekintve eltörpülnek az USA szövetségi rendszerétől - Európától és Japántól. Utóbbi kettő esetében bár az elköteleződöttség megkérdőjelezhetetlen, ennek mélysége már nagyon is az. A történelmi orosz-francia és orosz-német kapcsolatok például kifejezetten erősek voltak, melyek akadályozták a hathatósabb fellépést 2014-től kezdődően, és akadályozzák napjainkban is. Japán esetében szintén létezik egy befolyásos kisebbség az "örökös" kormánypárton, az LDP-n belül, mely inkább Kína-barát, nem beszélve a baloldali ellenzékről, mely egyértelműen lazítana az USA-val való kapcsolatokon. Ez a kettőség megfigyelhető a térségben található összes amerikai szövetséges esetében is - Dél-Korea, Fülöp-szigetek, Thaiföld - lásd például Duterte kormányzását.
A dollárfegyver és a mozgólódó dél
Bár a fent felsoroltak valóban a kínai befolyás növekedését jelzik - melyet elsősorban továbbra is annak gazdasági ereje, és a kereskedelmi kitettségek mozgatnak - Kína egyelőre képtelen volt a saját kliensei számára egy olyan nemzetközi szervezetet létrehozni, mely intézményes jelleggel koordinálná az együttműködést, mint ahogy mondjuk a NATO teszi azt. Ennek egyik oka akár kulturális is lehet - Kína formálisan szövetségeket sosem kötött, ami részben a továbbra is óvatos orosz-kínai viszonyt is magyarázza.
Sokak szerint a 2001-ben létrehozott SCO - Shanghai-i Együttműködés Szervezete - ezt az űrt hivatott betölteni, de jelenlegi szerepe elsősorban a rendszeres egyeztetésekben merül ki. Az idei, szeptemberi gyűlés például azért kapott nagyobb publicitást mert India és Kína is hangot adott "aggályainak" az orosz invázióval kapcsolatban. Előbbi szerepe ráadásul különösen érdekes, hiszen SCO-s tagsága mellett a Quadnak is tagja - Ausztrália, Japán és az USA mellett - mely viszont egy kisebb léptékű, biztonságpolitikai fórum elsősorban Kína feltartóztatása céljából.
Az SCO tagjai 2019-ben, azóta idén Irán is csatlakozott. Jól látszik, hogy a Spkyman által meghatározott "szívdöld" egészét felöleli a szervezet, és a peremnek is a jelentős részét
Az ilyen, kétkulacsos külpolitikával India nincs egyedül, lényegében a globális dél legtöbb állama - egyik legeklatánsabb példa Törökország - hasonlóan jár el, utóbbi ráadásul éppen most adta be tagsági kérelmét az SCO-ba. A két eset azért is érdekes, mert mind a ketten részesülnek az USA katonai támogatásából, ezzel együtt gazdaságilag már együttműködnek bárkivel. India saját küpolitikai céljait szereti a multipolarizmus címkéjével illetni, ahol több hatalmi centrum működik együtt ügyek mentén, viszont a rendszernek nincs központi szereplője. Ezt jól mintázza az indiai külügyminiszternek egy most szeptemberi nyilatkozata:
Európának ki kell nőnie azt a mentalitást, miszerint az ő problémái a világ problémái, viszont a világ többi részének problémái nem az övék.
Ha a történelmet jobban megnézzük, egy-egy hegemón összeomlása - például a Brit Birodalom - nem köthető egy eseményhez, sokkal inkább egy folyamat volt, mely során fokozatosan csökkent a befolyási övezet mérete. A 30-as évekre Nagy-Britannia már csak egy volt a nagyhatalmak közül, katonai ereje semmivel se múlta felül a Szovjetunióét, Japánét vagy a náci Németországét, és tehetetlen volt Közép-Európa felosztásával kapcsolatban. Más szóval, egy klasszikus egyensúlyi állapot jött lére.
A nemzetközi rend másik fontos tényezője a pénzügyi rendszer. A múlt század elején használt aranystandard keretein belül London és a font kitüntetett szerepet kapott, mint a leginkább konvertibilis valuta. Az első világháború után viszont egyre több ország csatlakozott le a rendszerről, és alakult ki egy decentralizáltabb, elsősorban áru és nyersanyag-alapú modell (ezt váltja majd fel Bretton Woods 1945-ben). Ez a gyakorlatban azt jelentette, hogy a legtöbb ország olyan devizát próbált felhalmozni, amit a kereskedelmi partnerei is használtak, így lényegében kikerülve a konvertibilitás hiánya okozta problémákat.
Több összehasonlítás is kiemeli, hogy a kínai jüan szerepe mennyire eltörpül a dollárhoz képest. Az előbb felvázolt analógiák szerint viszont a dollár primátusát egy átmeneti időszak fogja követni, ahol semelyik valuta sem kap központi szerepet. Ennek a narratívának az egyik legismertebb szószólója a magyar származású Pozsár Zoltán, aki, miután a Fed-et is megjárta, jelenleg a Credit Suisse vezető stratégája. Az elmélet különösen annak fényében érdekes, hogy Oroszország a világ egyik legnagyobb nyersanyag-exportőre, míg Kína abszolút értelemben a legnagyobb (iparcikk) exportőr. Könnyű belátni, hogy az elsősorban nyersanyag-exportőr globális dél és Kína közt egy természetes kompatibilitás van, viszont ezek a gazdaságok jelenleg ugyanígy rá vannak utalva a nyugati technológiákra is.
A nyugati, Amerika-központú pénzügyi rendszer - például a SWIFT - éles helyzetben egy nagyon komoly fegyver is tud lenni, ahogy Oroszország egyik napról a másikra vesztette el amerikai és európai államkötvényeit a szankciók miatt. Ez viszont Pozsár szerint arra sarkallhatja a többi államot, hogy diverzifikálni kezdjen, csökkkentve a kitettségét az USA-tól. Az első ilyen régió Dél-Kelet-Ázsia lehet, ahol Kína politikai és gazdasági befolyása talán a legnagyobb, és tették meg az első lépéseket idén a felé, hogy a nemzetközki kereskedelem egyre nagyobb részét számolják el jüanban vagy helyi valutában. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy ma még ebben a régióban is a dollár részesedése 80-90%.
A helyzetet tovább bonyolítja a Fed jelenlegi kamatpolitikája. Bár a magasabb kamatok egyértelműen növelik a dollárba vetett bizalmat, ez viszont rendkívül nehéz helyzetbe fogja hozni a dollárban eladósodott fejlődő országokat. Könnyen lehet, hogy a dollár dominálta pénzügyi rendszerről való leválás kényszerből fog megtörténnei, egész egyszerűen azért, mert ezek az országok képtelenek lesznek kifizetni a megemelkedett kamatokat (az első ilyen "áldozat" Srí Lanka, de például Pakisztán és Törökország is közel van ehhez). Kérdés, hogy egy ilyen helyzetben Kína - mely maga is a devizájának leértékelődésével küzd - mennyiben tudna segítséget nyújtani.
Merre tovább?
Arra kérdésre már sosem kapunk választ, hogy mi lett volna ha a náci Németország és a Szovjetunió nem folytat expanzív külpolitikát, és így nem tör ki a második világháború. Az viszont tény, hogy a 30-as években mindkét fél megkerülhetetlenné vált a nemzetközi politikában. És itt térünk vissza a kérdéshez, hogy Kína melyik utat választja, és vajon képes-e lemondani a Tajvannal való erőszakos újraegyesülésről. Ha igen, úgy az előbb felvázolt trendek alapján egyértelműen egy multipolárisabb világrend fog létrejönni, benne regionális szereplőkkel - India, Brazília, Dél-Afrika, Törökország - melyek érdekeit az USA kénytelen lesz figyelembe venni, ahogy a 30-as évek végén Nagy-Britannia is így tett. A tajvani háború kirobbanása viszont az USA és Kína összecsapását fogja hozni, mely sokkal nagyobb veszélyeket rejt a kínai rezsim számára. A háború esetleges elvesztése ugyanis a KKP legitmitációját kérdőjelezi meg, és az ország újbóli szétesését hozhatja el, míg az USA számára legrosszabb esetben is "csak" egy második Vietnámról beszélhetünk majd. A két ország közti versenyt ebben az esetben az fogja eldönteni, hogy a még el nem kötelezett, "peremvidéken" található országok melyikőjük mellett, és mennyire kötelezik el magukat.
