Az előző bejegyzésben Kína közel-keleti, és általánosságban a fejlődő országokkal létesített kapcsolatait elemztük. A konklúzió nem más volt, mint hogy a “Globális Dél” lokális konfliktusai sokszor kínai gazdasági érdekeket sértenek, ami adott esetben egy aktívabb kínai külpolitikához vezethet. Bár Kínának hivatalosan mindössze egy külföldi katonai bázisa van, kínai privát biztonsági cégek legalább kéttucat országban tevékenykednek. Miközben elsőre talán az orosz Wagner tevékenysége jut eszünkbe erről, a kínai gyakorlat (eddig) nagyon is eltért attól.
Ha érdekel Ázsia és szeretnél minél több ilyen cikket olvasni, iratkozz fel ingyenes, heti rendszerességű hírlevelünkre az e-mail címed megadásával
Irány Afrika
A 2013-ban elindított BRI a kínai-afrikai kapcsolatokat rendkívüli módon elmélyítette, és Kína vált egyértelműen a kontinens fő gazdasági partnerévé. Rövid idő alatt legalább 200 ezer kínai vendégmunkás érkezett Afrikába, és a kínai diaszpóra így az 1 millió főt is elérte, akiknek döntő része pedig a nagyjából 10 000, Afrikában működő kínai cégnél dolgozik.
A kontinens ingatag politikai viszonyai miatt nem volt ritka, hogy a gyarmati múltja miatt kiemelt szereplő Franciaország rendszeresen kisebb-nagyobb katonai kontingenst küldjön Afrikába, ami az ott található gazdasági érdekeket és ott tartózkodó állampolgárokat volt hivatott megvédeni. A 2010-es évek viszont a francia (és brit) kapcsolatok leértékelődésével járt együtt, ami egyszersmind a francia katonai jelenlét folyamatos csökkenésével is jár. Míg gazdasági fronton értelemszerűen Kína volt a fő versenytárs, ugyanilyen probléma volt az orosz Wagner egyre aktívabb szerepe is.
Államok a Száhel-övben, ahol a Wagner-csoport bizonyítottan tevékenykedett. Ezenkívül feltételezhető, de nem bizonyított a jelenlétük Nigerben, Burkina Fasóban és Csádban is (ahová egyébként magyar katonai kontingens érkezik hamarosan)
A Wagner egyszerre több célt követett: egyrészt számos bányát és csempészútvonalat ellőriznek a régióban, ami lehetővé teszi számukra a kvázi önfenntartó afrikai működést. Ezen túlmenően viszont több országban akár aktív katonai szereplőként, akár csak mint tanácsadók, de részt vettek polgárháborúkban és katonai puccsokban is, általában mindig a Nyugat- vagy francia-ellenes oldalt támogatva.
Míg az ukrán-orosz háborúban Prigozsin puccskísérlete (majd halála) után a Wagner szerepe jelentősen lecsökkent, és ugyanez igaz Szíriára is, Afrikában a szervezet továbbra is atkív maradt, ugyanakkor jövője kérdéses. A legvalószínűbb, hogy a Wagner afrikai ága egyfajta renegát zsoldoscsoporttá válik, mely bizonyos összegért cserébe hajlandó lesz bármilyen politikai erőt támogatni. Ezzel együtt Oroszország limitált erőforrásai (és a rossz tapasztalatok) miatt nem valószínű, hogy újabb hasonló, államilag támogatott zsoldossereg jöjjön létre a közeljövőben, vagy éppen a Wagner új erőre kapjon.
Feltehetően nem függetlenül a bizonytalanná váló orosz jelenléttől, tavaly év végén egy kifejezetten érdekes cikk jelent meg a hongkongi, mérsékelten kormánypárti SCMP-en, mely azt ecsetelte, hogy Kínának a külpolitikájában nagyobb szerepet kell kapniuk a Wagnerhez hasonló zsoldosseregeknek. A cikk röviddel azután látott napivilágot, hogy 2023 decemberében egy informális találkozóra került sor a kínai külügyminisztérium tisztségviselői és jelentősebb kínai biztonsági cégek vezetői közt, ami az orosz és poszt-szovjet sajtóban is komolyabb visszhangot kapott.
A cikkben körvonalazott, aktívabb katonai jelenlét nem lenne előzmény nélküli ugyanakkor. Afrikában az elmúlt tíz évben több tucat paramilitáris kínai szervezet megjelent, bár ők inkább PSC-ként (private security company - privát biztonsági vállalat) hivatkoznak magukra, míg a Wagnert PMC-nek (private military company - privát katonai vállalat) szokás tekinteni. A különbségek pedig valóban nem csak a megnevezésben merültek ki: a kínai PSC-k alkalmazottai ugyanis eddig mindig fegyvertelenül kerültek kiküldésre, aminek döntő oka a kínai nemzeti szabályozás homályos jellege volt. Az egyetlen kivétel, amikor alapvetően nemzetközi vizeken kísérik a kínai hajókat. Ez persze a lehetőségeiket is beszűkítetette, hiszen egy-egy fegyveres vagy polgárháborús konfliktusban lényegében tehetetlenné válnak. A kínai PSC-k feladata sokszor a helyi biztonsági személyzet kiképzése, akik viszont már használhatnak éles lőfegyvereket is.
A legalább tucatnyi afrikai PSC közül talán kettőt érdemes kiemelni. A 2011-ben, Hongkongban Eric Prince által alapított Frontier Groupot (FSG) és a DeWe Groupot. Eric Prince alapította korábban az egyik legnagyobb amerikai PMC-t, a Blackwatert is, a Frontier Groupból viszont a 2010-es években ki kellett szállnia, mely ma már egy kínai állami befektetési társaság kezében van. A lépés jelzi, hogy a kínai vezetés stratégiai fontosságúnak ítéli meg a területet, és ahogy ez ilyenkor lenni szokott, a szigorúbb kontrollt preferálják. A Frontier Group az elmúlt években főleg személyvédelemmel és kiképzéssel foglalkozott, és kettő irodát - Nairobi és Johannesburg - is nyitott a kontinensen.
Afrikai államok, ahol a FSG korábban szerződéssel rendelkezett
A szintén erős állami kapcsolatokkal bíró, korábbi rendőr- és katonatiszták által alapított DeWe rendelkezik a leginkább előkelő ügyfélkörrérel: a Konfuciusz Intézetek, a Külügyminisztérium és különböző állami vállalatok (pl. a Chinese Petroleum Company) is felkérték már az afrikai érdekeltségeik védelmére őket. A társaság főleg Kelet-Afrikában volt aktív, ahol több milliárd dolláros gázvezeték- és vasútépítési projekteket is őrzött, a hivatalos beszámolók szerint fegyvertelenül, és szorosan együttműködve a helyi erőkkel.
A kínaiak és a helyi lakosság közt kibontakozó, erőszakosságig fajuló konfliktusok ezzel együtt is végigkísérték az elmúlt 10-15 évet, persze ezek jelentőségét sem szabad eltúlozni. Sokak szerint a kínai PSC-k aktívabb, fegyveres jelenléte tovább szította volna a sokszor már most is erős Kína-ellenes érzelmeket. A PSC-k fő feladata általában szállítási útvonalak, építkezések vagy éppen bányák biztosítása volt, a Wagnerrel ellentétben katonai junták agy puccsok támogatásában nem bizonyítható, hogy aktív szerepet játszottak volna. Ez persze érthető is: míg Oroszország gazdasági érdekeltségei elenyészőek Afrikában, addig Kína számára a fő szempont a stabilitás fenntartása és a kereskedelem akadálymentesítése.
A kínai külpolitika továbbá kifejezetten sikeres volt eddig abban, hogy az afrikai politikai “váltógazdaság” (értsd: puccsok és katonai diktatúrák váltakozása) ellenére fenntartsa az egyes országokkal a jónak mondható bilateriális kapcsolatokat. Ez ráadásul nem is kizárólag Afrikára igaz: jó példa erre a Talibán hatalomátvétele Afganisztában, vagy éppen a 2022-es, kvázi katonai puccs Pakisztánban, mely esetekben a Kínával való együttműködés lényegében megszakítás nélkül folyt tovább.
Kínai PSC-k jelenléte és hadiipari export országonként
A fentebb leírtak fényében tehát kérdéses, hogy mi lehet a cél a kínai zsoldosseregek fejlődő országokbeli bevetésével. Ahogy már írtuk: a Wagner feladata eleve a zavarkeltés, az instabilitás létrehozása volt, lekötve ezzel nyugati erőforrásokat. Bár Afrikában valóban probléma lehet egyes kínai érdekeltségek védelme háborús helyzetben, az elmúlt évek polgháborúi (illetve azok eszkalációja) jelentős részben a Wagner tevékenységének voltak köszönhetőek. Végezetül, míg a helyi lakossággal való konfliktusok, adott esetben sztrájkok valóban problémát jelenthetnek, a fegyveres paramilitáris kínai erők bevetése csak tovább fokozná a Kína-ellenességet.
A legtöbb elemzés szerint első körben a már említett Afrikában és Közép-Ázsiában várható zsoldosok/PSC-k további bevetése. Utóbbi szempontjából kifejezetten érdekes a földrajzilag határos, Kína közeli szövetségeseként elkönyvelt Pakisztánban szerzett tapasztalatok. Ellentétben Afrikával, és hasonlóan Közép-Ázsiához, Pakisztában a kormányra semmilyen fegyveres csoport nem jelent közvetlen fenyegetést, ugyanakkor az ország több területén tevékenykednek szeparatista, sokszor akár iszlamista csoportok. Más szóval, ezekben az országokban az állam csak a hivatalos területének egy részén képes érvényesíteni akaratát.
Ahogy a legutóbb bejegyzésben is beszámoltunk róla, a BRI projektjei sokszor ezeken az útvonalakon haladnak át, illetve jelentős nyersanyagkincs is található ezeken a területeken. Ennek és a szoros viszony ellenére a pakisztáni kormány határozottan ellenzi a kínai fegyveres erők bevetését az országban. A hasonló geopolitikai helyzet mellett úgy néz ki, hogy Közép-Ázsia legnagyobb államában, Kazahsztánban is hasonló véleményen van a politikai elit, ami mindenképpen egy potenciális konfliktusforrásá válhat Kínával.
A kínai érdekek védelmének elméletben van egy másik, indirekt módja is, a nemzeti hadseregek megerősítésének az útja. Kína az elmúlt tíz évben a fejlődő országokban jelentősen - különösen Közép-Ázsiában - növelni tudta a fegyverexportját, Afrikában és Közép-Ázsiában sokszor a második helyre lépett elő. Ezek az országok történelmileg orosz fegyverrendszerekre voltak ráutalva, sok esetben azért, mert a nyugati fegyvergyártók egész egyszerűen nem kaptak engedélyt arra, hogy a régióba szállítsanak. Közép-Ázsiában ez - valószínűleg a földrajzi közelség miatt - ráadásul kiegészült közös hadgyakorlatokkal és kiképzéssel is.
A globális fegyverxport megoszlása 2017-22 között
Bár Oroszország például továbbra is Afrika elsődleges fegyverszállítója, az ukrajnai invázió okozta hadiipari lekötöttség mindenestre megkérdőjelezi ennek fenntarthatóságát. Miközben Kína már régen lehagyta Oroszországot a teljes katonai költségvetést illetően, a globális fegyverexportban a súlya továbbra is alacsony, mindössze 5%, ami az orosz érték körülbelül harmada-negyede csak. Ez mindenestre azt mutatja, hogy a nagyobb kínai exportnak mindenképpen lenne tere.
Kínai fegyverexport Afrikába 2010-17 között, a körök mérete az exporttevékenység nagyságával arányos. Forrás:https://miro.medium.com/v2/resize:fit:1100/format:webp/0*Qlngxld9NtOuTrEf
A kínai-orosz viszonyrendszer az ukrán-orosz háború előtt alapvetően kiegészítő jellegű volt, azóta viszont - ahogy Oroszország gazdaságilag és diplomáciailag elszigetelődött - egyre inkább tűnik egy hierachikus kapcsolatnak. A nagyobb kínai katonai jelenlét a “Globális Dél” és különösen Afrika esetében beleillik az elmúlt évek trendjébe, ahogy Kína “átveszi” Oroszország korábbi szerepeit. Orosz szerzők körében ugyanakkor ez a trend korántsem örvend népszerűségnek, hiszen a sokáig kizárólagos orosz befolyási övezetnek számító Közép-Ázsiában Kína mára már megkerülhetetlenné vált. Ezzel együtt Oroszország számára Kínának nincs alternatívája, így a trend folytatódása várható.
