Az elmúlt hónapokban mind Iránban, Oroszországban és Kínában kormányellenes megmozdulásokra került sor, bár ezek kiterjedtsége és indítékai jelentősen eltértek. A három országban közös, hogy aktív, revizionista és Amerika-ellenes külpolitikát folytatnak, ami egyszerre párosul egy autoriter berendezkedéssel. Ami szintén közös, hogy a megmozdulásokat döntően egy fiatal, egyetemista közösség vezette, de legalábbis aktívan részt vett ebben, amit bizonyos fokig akár nyugatosnak is nevezhetünk. A három ország közül azonban Kína annyiban mégiscsak eltér - és ez a rendszer adaptivitását jelzi - hogy itt úgy néz ki, a megmozdulásoknak lett eredménye, és a zéró-covid politikát mérsékelték. 

Lázongó Eurázsia

A történelem során nem ritka, hogy egy időpontban hasonló eseményekre kerül sor részben hasonló, ugyanakkor egymással közvetlen kapcsolatban nem lévő államokban. Ilyen volt az 1848-as forradalmi hullám Európában, vagy a 20 század eleji függetlenségi mozgalmak a gyarmatokon. Egyik legutolsó és legismertebb példa erre az "Arab Tavasz", amikor a világ szinte minden arab országában tüntetésekre került sor. Az időpontbeli egyezés valószínűleg nem véletlen: egyfelől egy-egy ország eseményei bátorítólag hatnak egy másik, hasonló kultúrájú ország lakóira is. Másrészt viszont erős gyanúval élhetünk, hogy a hasonló szociokulturális fejlettséggel rendelkező országok lakói hasonló problémákkal és igényekkel rendelkeznek. Ezt támasztják alá például Huntington kutatásai is, miszerint miután egy ország eléri a közepesen magas jövedelmi szintet, úgy nagy valószínűség szerint demokráciává válik.

A tavalyi évben Eurázsia három, legnagyobb befolyással rendelkező autoriter államában - Iránban, Kínában és Oroszországban - kormányellenes tüntetésekre került sor, amiben jelentős szerepet vállaltak a fiatal egyetemisták és értelmiségiek. Az orosz kormány a háború megkezdése óta folyamatos társadalmi ellenállással néz szembe, bár ennek a módja változó. Kezdetben a megmozdulásokra a nagyobb városokban - Szentpétervár, Moszkva - került sor, amire a válasz a tömeges bebörtönzés volt, február és március közt majdnem 15 000 embert ítéltek el. Azóta - talán emiatt - megtört a lendület, de fontos hangsúlyozni, hogy az orosz kormány a központi, etnikailag orosz területeken sokkal kisebb intenzitással toboroz, elkerülendő a komolyabb ellenérzéseket. Azóta viszont az ellenállás súlypontja áttért a távolabbi, kisebbségek által lakott területekre, ahol sokkal inkább felkelésekről, a központi kormánnyal való teljes szembehelyezkedéssel találkozhatunk. 2022 őszén például az észak-kaukázusi Kabard- és Balkárföldön egész egyszerűen a férfiak megtagadták a sorkatonai szolgálatot, és azóta nincs is több ilyen próbálkozás a kormány részéről a térségben. Ahogy korábban áttekintettem, a háború elvesztése Oroszország harmadik felbomlását hozhatja el akár, aminek oka a központi kormány nyílt elnyomása a kisebbségeknek.

Iránban szintén változó intenzitással, de az egész országra kiterjedően folynak szeptember 16-a óta tüntetések, melynek kiváltó oka Mahsa Amini diáklány megverése a rendőrség által, majd ezzel összefüggő halála volt. A rendőrség azért állította elő a lányt, mert nem megfelelően hordta a hidzsábot, a fejet eltakaró kendőt. Ennek folyományaként több ezres tüntetésekre került sor a nagyobb városokban, melyek mindmáig tartanak. A tüntetések során nem ritka a rendőrségi épületek felgyújtása, akár rendőrök megölése sem, amire a rendszer válasza a tömeges kivégzések és letartóztatások. A tüntetések célja kezdetben a női emancipáció volt (például a hidzsáb kötelező viselésének az eltörlése), mostanra viszont egy rendszerellenes mozgalomról beszélünk. Ahogy Oroszországban, úgy Iránban is egyre inkább etnikai-vallási színezetet is kapnak az események, hiszen a rezsim kulturálisan elnyomó politikát folytat a kisebbségek által lakott régiókban - ilyen Beludzsisztán, Kurdisztán és  Nyugat-Azerbajdzsán (Iránban több azeri él, mint az anyaországban).

A megölt tüntetők száma tartományonként Iránban. Jól látszik, hogy az áldozatok száma az etnikai régiókban - a keleti Beludzsisztánban, a nyugati, Irak melleti Kurdisztánban és az északnyugati Azerbajdzsánban - volt a  legmagasabb. Forrás:https://en.wikipedia.org/wiki/Mahsa_Amini_protests#/media/File:2022_Iran_Protests_(Killed).svg

Kísértő Tiennamen

Kínában komolyabb tüntetésekre 2022 novemberében került sor, de fontos kihangsúlyozni, hogy ezek kiterjedtsége és jellege jelentősen eltér a másik két országban tapasztaltaktól. Kínában a karhatalom mindig ura volt a helyzetnek, anarchia közeli állapotokra sehol sem került sor. Ami azonban mégis figyelemreméltó, hogy ehhez hasonlóra - az egész országra kiterjedő tüntetéshullámra - az elmúlt 30 évben nem volt példa. A tüntetések kezdeti löketét a zéró-covid politika túlkapásai adta, november 24-én például Ürümcsiben egy karantén alatti házban tűz ütött ki, és 10-en haltak így meg, de hasonló eseményekre került sor máshol is (Lancsú, Szecsuán stb.) 

Az első megmozdulások november 26-án kezdődtek Sanghaj Ürümcsi nevű útján, spontán jelleggel, innentől kezdve viszont az elkövetkező napokban több tízezren mentek az utcákra a nagyobb városokban és 75 egyetemi campuson. Zhengzouban sor került a rendőrség és a Foxconn gyárának dolgozói közti összecsapásra is. A tüntetések jellengzetessége volt, hogy a zéró-covid eltörlése mellett többen a rezsim leváltását is követelték, olyan szlogenekkel, mint "Le Xi Jinpinggel" és "Le a kommunizmussal", ami egyeseket már a Tiennamen téri eseményekre emlékeztetett. Bár a tüntetések általános jellege és kiterjedtsége valóban hasonlóság, ma már a kínai rendszer sokkal jobban tud egy ilyen helyzetet kezelni. Mind 1989-ben és 2022-ben a tüntetés vezetői a fiatalok voltak, és sok probléma generációs jellegű volt. A KKP jelenlegi vezetése sokak szerint nem érti és hanyagolja a fiatalok igényeit: a zéró-covid egyértelműen az idősebb korosztály védelmében volt fontos, miközben a fiatalok folyamatosan vesztették el az állásaikat. Ugyanide tartozik a minőségi munkahelyek hiánya, a kiszámíthatatlan munkakörnyezet és rövidtávú szerződések, és az önkizsákmányoláson alapuló munkamorál. A Xi Jinping-féle 60-as generáció viszont - mely a pártelit derekát adja - a jelenlegi helyzetet nagyságrendekkel jobbnak tartja, mint saját fiatalkori éveit, mely egybeesett a Maoizmus legsötétebb időszakával (kulturális forradalom, nagy ugrás stb.).

 Deng dilemmája és a kínai adaptivitás

Ahogy már jeleztük, a kínai helyzet azért volt más, mert itt a rendszer hajlandó volt korrekcióra. Miközben az orosz vezetés és Putyin hajhatatlan a háború leállítását illetően, mint ahogy a konzervatív, iráni vezetőréteg sem hajlandó a komolyabb politikai liberalizációra vagy a nőknek szélesebb jogokat biztosítani, addig Kínában a sokat átkozott zéró-covid politika ki lett vezetve 2022 decemberében. 

Xi Jinping december eleji fordulata mindenkit váratlanul ért, és a párt szócsövei - úgymint a Global Times - is egyik napról a másikra kellett, hogy változtassanak a hangvételükön. Éppen ezért, mindmáig csak találgatások vannak a kínai vezetés motivációiról, ugyanakkor a párt történetének rövid áttekintése mindenképpen hasznos lehet. A KKP "ősélménye" egyértelműen a Tiennamen téri tüntetések, a kínai rendszer ekkor került a legnagyobb veszélybe Mao halála óta. 1989-ben az országban nagyon súlyos élelmiszerinfláció tombolt, aminek oka a gazdasági liberalizáció volt. Akárcsak ma, a fiatalok közti munkanélküliség rendkívül magas szintet ért el - ez napjainkban a városokban (ahol vezetnek statiszikát), 20% körül van. Bár a Tiennamen téren megjelent a demokratizálódás igénye, a fő követelések gazdasági temrészetűek voltak: sztrájkjog, szabad mukahelyválasztás, magántulajdonhoz való jog és a párton belüli korrupció visszaszorítása. Akkoriban a politikai liberalizációt Hu Yaobang, korábbi pártfőtitkár személyesítette meg, aki viszont elvesztette a többi elöljáró bizalmát túlzott engedékenysége miatt. Hu április 15-i halála egyszersmind a tüntetések kezdete is volt. 

A Tiennamen téri eseményekre kettő adandó válasz merült fel: az elnyomás fokozása és a reformfolyamat megállítása, vagy a még több liberalizáció. Deng Xiaoping, a KKP akkori de facto vezetője egyértelműen az utóbbi állásponton volt, viszont ez főleg gazdasági liberalizációt jelentett, a politikaitól kifejezetten tartott. A dengi-i paktum, azaz hogy a párt legitimitása a gazdasági sikereken nyugszik, az elkövetkező 30 évben megakadályozott bármiféle komolyabb nemzeti szintű társadalmi megmozdulást. Természetesen több olyan sztrájkra is sor került, évi százas nagyságrendben, ahol a hadsereg is bevetésre került, de ezek a hatalmas országban lokális jellegű problémák voltak, és a lakosság dühe maximum a helyi elöljárókra terjedt ki. Egyesek szerint Xi Jinping (zéró-covid) politikája ezt a paktumot rúgta fel, ahogy a gazdasági érdekek háttérbe szorultak, és az elmúlt évtized összes elfojtása tört felszínre hirtelen.

Kínai gazdasági növekedés a GDP %-ában. A lassulás szembeötlő 2010 után, 2022-ben pedig a hivatalos adat szerint is rekordalacsony, 3%-os növekedés volt csak. Forrás:https://en.wikipedia.org/wiki/Historical_GDP_of_China#/media/File:China's_real_GDP_growth_by_decade.svg

Ahogy jól látszik, a kínai növekedés értéke évek óta csökken, különösen Xi Jinping 2012-es hatalomrajutása óta. Ez persze önmagában várható volt, ahogy az ország egyre magasabb fejlettségi szinteket ér el. A probléma sokkal inkább a növekedés milyensége és minősége: ahogy már többször - legutóbb itt - foglalkoztam a kérdéssel, a kínai gazdaságban érdemi reformokra nem került sor 2000-2005 óta. Lényegében 2010 óta a sokkal kevésbébb hatékony módon működő állami vállalatok szerepe a gazdaságban stagnál, miközben addgi folyamatosan csökkent, mely folyamat a gazdasági növekedés fő mozgatója volt. A KKP pedig folyamatosan rövidtávú válszokat ad erre, elsősorban infrastruktúra-fejlesztés formájában, aminek következménye az ingatlanbuborék és a Japánhoz hasonló eladósodottság. 

Kínai eladósodottság a GDP %-ában. A 2010-es évek óta a fő felhajtóerő az állami vállalatok (sötétkék) és a helyi kormányzatok (világoskék) voltak, miközben a magántulajdonban lévő cégek (szürke) hitelállománya alig nőtt, aminek oka az állami kézben lévő bankszektor kivételezése. 2022-ben már közel jár a teljes eladósodottság a GDP 300%-ához.

Az, hogy Xi kivezette a zéró-covid politikát, azt jelzi, tisztában van a gazdasági jólétnek a rendszer stabilitásával való kapcsolatával. Arra viszont semmi jel nem utal, hogy Denghez hasonlóan végre valódi reformokba kezdjen, így mindössze a gazdasági élet liberalizációja történik meg, de magának a gazdasági rendszernek nem. A kínai kormány első akciója a lezárások után nem más volt, mint újabb infrastuktúra-fejlesztések és az ingatlanszektor támogatásának a bejelentése. Más kérdés, hogy talán a rendszer középtávú stabilitásához ez is elég: a rendszer totális jellege (megfigyelő állam) és a rendkívül kiterjedt karhatalmi hálózat már nem tesz lehetővé komolyabb tiltakozásokat. Egy Kína-szakértő elmélete szerint a kelet-ázsiai társadalmak robusztus növekedését a 20. században a káosztól való félelem tette lehetővé: az elmaradott országok elitje rá volt kényszerítve a gazdasági reformokra, azaz előre kellett menekülniük. A kínai állam viszont mára már elég erős és gazdag ahhoz, hogy a társadalmi mozgalmaknak ne az igényeit próbálja kielégíteni, hanem egyszerűen elnyomja azokat. Ne feledkezzünk meg arról, hogy a pár tízezer résztvevő a tüntetéseken nevetségesen alacsony szám a hatalmas ország méreteihez képest, és még ennek megszervezése is a külföldi kínai diaszpóra segítségét igényelte, ami lehetővé tette az internetes korlátozások részleges kijátszását.

A tömbösödés veszélye

A fent leírtak azért adhatnak aggodalomra okot, mert a másik két állam - Irán és Oroszország - esetében jól láttuk, hogy a rendszer a nacionalizmus és revizionizmus irányába menekül, ha fenyegetve érzi magát. Kína esetében ez a fenyegetettség-érzés jóval alacsonyabb, viszont a lakosság sok szempontból a pártelitnél is nacionalistább, bár utóbbi egyértelműen tisztában van ennek a veszélyeivel. Ez viszont elméleti szinten mégis lehetővé teszi a nacionalisa kártya kijátszását a nagyobb legitimáció érdekében.

A legtöbb háború, illetve az oda vezető út öngerjesztő: a legnagyobb veszély napjainkban a tömbösödés és a zárt poltikai-gazdasági rendszerek létrejötte a nemzetközi térben. Bár a kínai rendszer sokkal józanabb mind az iráninál és az orosznál, a Nyugat elmérgesedő viszonya utóbbi kettővel óhatatlanul is közelebb hozza őket. Ez egyrészt egy stratégiai-geopolitkai vereség a Nyugat számára, hiszen egy masszív Eurázsiai tömb jön létre, másfelől viszont tovább növeli újabb (katonai) konfliktusok létrejöttének az esélyét.

K. Almasi