Japánra gondolva sokaknak jutnak eszébe a buddhista templomok vagy a jellegzetes japán kapuk, a torik. Ezek mind a vallási élethez köthetőek hagyományosan. Ha azonban alaposabban szemügyre vesszük a a japánok és a vallás viszonyát, kiderül, a népesség nagy része a fogalmaink szerint ateista, hiszen nem hisz Isten létezésében. Ennek ellenére mégis sokan végeznek el különféle rituálékat és még mindig rengeteg szentély áll.
Ha a felméréseket nézzük, akkor körülbelül a népesség 30-40%-a vesz részt a vallási életben szervezett keretek közt, mely döntő hányada buddhista. Ez azt jeleneti, hogy ők templomban kötnek házasságot és akár elmélkedésre (zazen - 座禅) is járnak a templomokba. Sokan közülük azonban még ennek ellenére sem hisznek semmilyen felsőbb lény létezésében. Ennek megértéshez azonban kicsit vissza kell menni a japán történelembe.
Japánban két vallás tudott jelentősen megerősödni: a buddhizmus és a sintoizmus. A kettő általában jól megfért egymás mellett, jól kiegészítették egymást. Alapvetően az 1800-as évekig a buddhizmus primátusa érvényesült, ami nem is meglepő, hiszen a sinto sokkal kevésbébb volt kidolgozva, lényegében nem más, mint a korai, természeti népekre jellemző vallásosság továbbélése. A sinto rengeteg istent vagy szellemet (kamit - 神 ) tisztel, melyek nagy része valamilyen természeti jelenséghez köthető, ami azonban a buddhista világképbe is belefér. Másrészt a sinto túlvilágképe nagyon egyszerű volt, és a korai időktől kezdve ez a kérdés a japánok számára indifferens volt.
Ezt a helyzetet akarta megváltoztatni a Meidzsi reformok révén hatalomra kerülő új elit, mely a sintót preferálta annak japán jellege miatt, mely folyamat majd a 20-as, 30-as évek ultranacionalizmusa alatt még tovább erősödött. Alapvetően a sinto tekintette a császárt Napistennek, de a például a Fudzsi hegy is a sinto szerint számít szentnek, így kiváló alapot nyújtott a hódítások legitimálásához. Ha kissé elméleti síkon közelítjük meg a kérdést, azt lehet mondani, már a sinto is ateista volt: nem másról volt szó, mint a japán nép (akkoriban kedvelt szóhasználattal faj) isteniként való fölfogásáról. Ez a fajta attitűd talán segít megmagyarázni a japán második világháborús szerepvállalást és mondjuk a kamikaze pilóták cselekedeteit.
A világháború után a sinto érthető okokból elvesztette a tartalmát, ma már inkább hagyomány, mint vallás. Éppen ezért talán a japánok hagyománytisztelete az, ami a szentélyekbe viszi őket. A sinto azonban japánsága folytán továbbra is kifejezi a japán egyediséget. Többen is leírták már, hogy az élet Japánban gyakran hasonlít egy szertartásra, ahol minden egy meghatározott szabály szerint működik. A sinto már a 20-as, 30-as években is azt jelentette, hogy valaki jó japán, aki hasznos tagja a társadalomnak. Ez az attitűd az, ami különbséget tesz a japánság és a külföldiség közt, tehát mintha még mindig élne valami a japánság szakralizálásából (ez lehet a magyarázat a japánok külföldiektől való paranoiájára is). Ez alapján azonban a buddhizmus is csak forma tud lenni, hiszen a japánok szakrális életét kitölti a japánságnak való megfelelés.
Jó példa erre az, amikor valakinek a szülei meghalnak, és a temetés miatt csatlakoznia kell egy buddhista szektához: a döntés általában szimplán financiális. A japán buddhizmus, a zen alapvetően materialista: spiritualitása kizárólag az evilági dolgok körül forog. Több olyan szentély is van, amit bizonyos események előtt érdemes felismerni (például érettségi előtt), a későbbi sikeresség miatt, ennél többről azonban nincs szó. A szentélyek másik funkciója, hogy a főbb adakozók és cégek neveit megörőkítik, ezzel egyfajta evilági halhatatlanságot kölcsönözve nekik, ami komoly megbecsüléssel jár. Ennek egy speciális esete a Yasukuni szentély Tokióban (jobbra) amit az elesett japán katonák emlékére állítottak. Egy-egy miniszterelnök látogatása mindig a külföld felháborodásával jár, ennek ellenére a szentélyt komoly tisztelet övezi.
A 2011-es földrengés és a vallásosság
A 2011-es fölrengés után a japánok életében sokan számoltak be arról, hogy újra kezd teret kapni a vallásosság, legalábbis többet gondolnak a túlvilágra és imádkoznak akár a halottak lelkéért. Ráadásul sokan a materialista világkép ellenére beszéltek isteni bűntetésről. A földrengés után egyértelműen megnőtt az igény a szakralitásra, többen jártak a szentélyekbe és mintha a temetéseket is komolyabban vették volna az emberek. A másik válasz a különböző buddhista szekták (ezek sokban hasonlítanak a kisebb keresztény egyházakra - aktív segélyezés, ételosztások, mélyebben megélt vallásosság) feltűnése volt, melyek tevékenyen részt vettek az újjáépítésben, segítségnyújtásban. Ezek a szekták azok, melyek tagjai valóban hiszen a transzcendens erőkben, azonban csak a népesség kis részét tudhatják maguk mögött. Legismertebb közülük a Soka Gakkai, melyből egy parlamenti párt, a Komeitó is kinőtt.
Japán vallási élete különösen meghökkentő, ha körbenézünk a régió többi országában. Dél-Koreában szintén visszaszorult a zen, de helyette megerősödött a kereszténység, melyet a népesség harmada követ. Kínában pedig - ahogy ebben a cikkben írtam róla: Kína a legnagyobb keresztény nemzet - a jelenlegi trendek szerint 2030-ig akár több százmillióra is nőhet a keresztény hívők száma. Mindez azért is érdekes, mert egyes kutatók összefüggést találtak a társadalmi jólét és ateizmus közt, ebből a szempontból azonban az iparosodott Dél-Korea és Kína tengerparti nagyvárosai közt nincs jelentős eltérés. Ezzel együtt ugyanakkor a japánok életében sokan inkább jelen van a mértékletesség és alázat, mint az erősen fogyaszóivá vált dél-koreai és kínai társadalmakban.
A japán ateizmus tehát úgy jellemezhető a legjobban, mint szertartásos élet istenhit nélkül. A társadalmi konvenciók betartása és szigorúsága a japán népet az egyik leginkább erkölcsössé teszi, melyet azonban nem a halál utáni életért tesznek. Mint sok mindenben, a japánok ebben teljesen mások, mint a világ többi része. A kérdésre,hogy miért működik ez, talán a válasz az összeszokottságban, az elzártság és szigetlét körülményeiben keresendő.
