A magyar miniszterelnök 2014 nyarán Tusnádfürdőn kijelentette, hogy a jövőt az illiberális demokráciák jelentik, és Magyarországon is ezt a rendszert akarja meghonosítani. Fölhozta példaként Oroszországot, Kínát, Szingapúrt. Ha a vetünk egy pillantást ezekre az országokra, látjuk, hogy valójában nem egy modellről van szó, és a jellemző magas gazdasági növekedés okai változók. Az azonban csak a kisebb baj, hogy Orbán ismeretei hiányosak e tekintetben. Az igazi baj, hogy a magyarországi események beleillenek egy olyan világtrendbe, mely Ázsiát is elérte, és a szabadságjogok kiüresedését hozzák.
Napjainkban a demokrácia visszaszorulóban van, amivel párhuzamosan az autoriter rendszerek nyernek teret és ez Kelet-Ázsiában talán a leginkább szembetűnő. Kína nemrég jelentette be, hogy eltörli a korlátot, ami csak két elnöki ciklust engedélyezett Xi Jinpingnek. Ezzel eldőlt, hogy Kínában a Kommunista Párt ígéretei ellenére az elkövetkező 10 évben biztos nem lesz politikai liberalizáció. Kambodzsa azzal kerül be sorra a nyugati médiába, hogy hogyan lehetetlenítették el a független sajtót (betiltva a nyáron a Camdodia Dailyt) és akadályozzák meg a legerősebb ellenzéki párt indulását. Mindkét esetben fölösleges ideológiai okokat keresni, ennél sokkal prózaibb a helyzet: Kína gazdasága és az ország stabilitása meginogni látszik, amit egy központosító politikával lehetne elméletben orvosolni. Kamdodzsában a gazdaság jól teljesíti, ez azonban csak kis mértékben éri el az áltagembert. A korrupció hatalmas, amivel párhuzamosan az elnök, Hun Sen gazdagodik és épít ki diktatúrát.
Egy még ennél is hangosabb példa a Duterte vezette Fülöp-szigetek. Az országban a fő téma a drogellenes háború, ami azt jelenti, hogy a rendőrség bárkit lelőhet, akinek szerintük köze lehet a drogokhoz, mindennemű bírói végzés nélkül. Amikor viszont Duterte rokona került bajba, akkor már enyhült a szigor. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy Duterte valóban népszerű, mert úgy tekintenek rá, mint aki rendet tesz. Ami azonban későbbiekből fontos, hogy Duterte (gazdasági okokra hivatkozva) közeledni kezdett Kínához.
Illiberalizmus
Az illiberális demokrácia kifejezést Fareed Zakaria amerikai politológus vezette bw 1997-ben, és ezt arra értette, hogy a demokratikus keretek látszólag fönnmaradnak, de az állami vagy elnöki hatalmat egyre kevésbébb korlátozzák.
Az illiberalizmus egyáltalán nem jelent sikeresebb gazdaságot. Ez olyan dolog, hogy vannak gyenge gazdaságú demokráciák és erős illiberális országok is. A gazdasági fejlődés egy szakaszában talán tényleg nem árt az erősen beavatkozó állam, aminek a jogosítványai nagyobbak, a Nyugaton megszokottnál, ez a fejlesztő állam modellje. Ma sokan egyetértenek, hogy Kínában a demokrácia bevezetése mondjuk 1990-ben hiba lett volna. De ez az idő véget ér, amikor az ország eléri a közepes fejlettséget (ez Magyarországnak bőven megvan) Ez után más iparágak válnak húzóágazattá remélhetőleg az ipar helyett. Egy működő pénzügyi rendszer kialakulásához pedig elengedhetetlen a személyes biztonság, tehát a szabadságjogok védelme.
Az illiberális demokráciára valóban jó példa Szingapúr, ahol tartanak választásokat, de korlátozzák az ellenzéket, vagy Oroszország, a putyini diktatúrával. Az illiberalizmus egy széles spektrum, vannak puha és keményebb rendszerek. Szingapúr a nyugati liberalizmust romlottnak tartotta, a tiszta demokráciát a társadalmi romlással azonosította. Így a világ egyik leginkább szabályozottabb országát hozták létre. Végül azonban ez vezetett elvándorláshoz, alkoholizmushoz és droghasználathoz, amit a romlott Nyugathoz kötöttek.
Oroszország viszont az olajárrobbanást leszámítva semmilyen lenyűgöző gazdasági teljesítménnyel sem rendelkezik, ellenben valóban illiberális. Ez rávilágít arra, hogy a címke nagyon sok rendszerre igaz, azonban ez csak a politikai szféra kisebb vagy nagyobb mértékű elnyomó jellegére utal, semmi többre.
Ásziában talán valóban az átlagosnál népszerűbbek az erős központi hatalommal rendelkező rendszerek. Az itt élők jobbnak értékelik a helyzetet, ha nincs politikai harc, mert az nyugalmat és stabilitást jelent. Ez azonban nem azt jelenti, hogy a demokráciát nem igénylik, csak egy más módon, amit köthetünk egy konfuciánus hagyományokhoz. Erre jó példa Japán, ahol pár évet leszámítva végig egy párt, az LDP kormányzott. Ez idő alatt azonban az ország rendkívüli sikereket ért el (japán csoda). Napjainkban talán éppen ezért tart ki mellettük a lakosság, a stagnálás ellenére.
Ami a duterte-i Fülöp-szigeteken és kisebb mértékben mondjuk Thaiföldön illetve Kínában folyik, hogy a vezető csoport a középosztály igényeit veszi figyelembe szemben az össznemzeti érdekekkel. Egyértelmű, hogy a drogokkal való leszámolás a szegényebbeket érinti jobban. Kínában a modern nagyvárosokban a partmentén sokkkal nagyobb a szabadság, mint a vidéki tartományokban, vagy még inkább mit vidéken. Egyszerűen egy Pekingben élő embernek több joga van kimondatlanul (nyugdíj, szociális ellátás stb.). Thaiföldön pedig azért van katonai diktatúra, mert a demokrácia a szegényebb rétegeket képviselő politikust juttatott hatalomhoz.
Délkelet-Ázsiában talán ez azért is alakult így, mert az itteni államok kormányzata - szemben Európával és az USA-val, ahol a hatalom megfékezése a feladat főleg a 2. világháború óta - problémája, hogy hatalma nem éri el a társadalom minden szegmensét, ami egyes esetekben anarchikus viszonyokat jelent. Az erős állam számukra akár a fejlettséget is jelentheti, hiszen a nyugati jóléti állam szinte mindent áthat, általánosságban a GDP 50%-a újraosztásra kerül.
Csökken a demokráciák száma
A Freedom House minden évben jelentést készít a demokráciák világon való helyzetéről. Idén ennek a "demokráciák krízisben" címet adták. Ami ugyanis nyugtalanító, hogy megtört a 2. világháború utáni trend, és az elmúlt tíz évben kevesebb a demokratikus ország, számszerint a világ országainak 45%-a, és a lakosság 39%-a él demokrácáiában.
Kelet-Ázsiában csak három demokratikus állam létezik: Japán, Dél-Korea és India, és nem sok jel mutat arra, hogy egy változni fog. A 2011-ben reformokat bevezető Mianmar esik csak a második kategóriába, a többi mind tiszta diktatúra. Árnyalja persze a képet a rohingják üldözése, amiről itt írtam: Mianmar és a rohingják - az örök számkivetettek.
Az államok megoszlása három kategória szerint: szabad, részben szabad, korlátozó. További részletek a jelentésből (angol nyelven):https://freedomhouse.org/report/freedom-world/freedom-world-2018
Illiberalizmus és külpolitika
Az illiberális demokrácia azt jelenti, hogy az egyéni szabadságjogok, különösen a politikai lehetőségek csökkennek, miközben a demokrácia egyes elemei - választások - megmaradnak. Amit napjainkban látunk, hogy Kelet-Ázsiában erős elnöki hatalommal rendelkező vezetők tűnnek föl (Malajzia, Indonézia, Kambodzsa), akik viszont már nem is olyan népszerűek, viszont korruptak. Ez a változás Kína számára egyértelműen kedvező. Egyfelől egy autoriter rendszerrrel jobban szót értenek. Másfelől az autoriter vezető általában Kína-barát, hiszen az USA (különösen Obama alatt) értékalapú külpolitikát folytatott, ahol az ilyen embereket nem szívlelték. Ez ahhoz vezetett, hogy ezekben az országokban a lakosság viszont az USA-val kezdett szimpatizálni.
Trump megválasztásával egy kissé megváltozott. Miután személyiségét tekintve közel áll ezekhez az emberekhez, például Dutertével jobban szót értett, mint Obama (gondoljunk bele, miket mondott Duterte Obama anyjáról). Ez azonban nem változtatja meg a tényt, hogy az illiberális demokráciák egyfajta közös nevezőt kezdenek jelenteni, akik az USA által létrehozott világrendből nem igazán kérnek. Kína pedig valahol valóban a legtekintélyesebb képviselője ennek. A párt 2017-es kongresszusán már arról beszéltek, hogy a kínai modell alternatívája a liberális demokráciának.
Mi az a kínai modell?
A kínai modellről nincs egységes elképzelés, csak elvi szinten határozzák meg, hogy miben tér el az eddigi, konvencionális politikai- és gazdasági fejlődéstől. Az egyik ilyen jellemző az autoriter berendezkedés. Ezt Kína gyakran azzal indokolja, hogy a hosszú távú tervezés a demokráciában nem megoldható (aminek sajnos van alapja, a populizmus előretörését látva). Másrészt az emberek érdeke is más módon van figyelembe véve. Alapvetően megengedhető, ha a társadalom valamely csoportjai hátrányosabb helyzetben vannak, és ez csak hosszú idő múltán kompenzálódik, amit egyfajta kollektivizmusként is fölfoghatunk.
A konkrétumokat tekintve a kínai fejlődés valóban dacolt mondjuk az IMF előírásaival (remnimbi alacsonyan tartása, hitelezés stb.). Bár az elmúlt évtizedek kínai sikerei elvitathatatlanok, manapság a rendszerre komoly gazdasági veszélyek leselkednek (lásd erről: A kínai gazdaság problémái - a gyors növekedés vége), ugyanis nagyon magasra szökött a belső eladósodottság. E mellett a jogállam még valóban nem épült ki Kínában, a törvények és alkotmány szerepe kicsi.
A Kínai Kommunista Párton belül nem egyértelmű az álláspont abban, hogy a kínai modellt szabad-e népszerűsíteni vagy maradjanak a mao-i különleges kínai nemzet fölfogás mellett, miszerint ezt a teljesítményt csak a kínaiak tudták véghezvinni (Xi Jinping is ezt a nézetet osztja). Ez azért is érdekes, mert sok politológus (Fukuyama például) párhuzamot vont a mai Kína és a konfuciánus császárság működése közt. A kínai modellt (vagy pekingi konszenzust) korai lenne még értékelni. Kína eddig jól haladt célja, a fejlett, világelső ország létrehozása felé, de a tavalyi pártkongresszus ezt 2050-ig tervezi befejezni. Ugyanakkor a már említett Fukuyama is úgy látja, ha van rendszer, ami kihívást jelenthet a nyugati liberalizmus számára, az a kínai. Ez azonban nem feltétlenül az illiberalizmus sikerét bizonyítja, hanem a kínai civilizációét.
Az történelmi léptékben tényleg egy jogos kérdés, hogy a Nyugat meddig tudja fönntartani a vezető szerepét. Az illberalizmus csak addig jelenthet alapot az együttműködésre, amíg van egy közös ellenség, a Nyugat. Ha ennek szupremáciája megszűnik, akkor nem marad más, mint a nacionalizmus, ami ezeket az országokat is egymás ellen tudja fordítani (ha ez nem korábban történik meg).
Az illiberális állam kifejezés tehát csak első ránézésre egy jó gyűjtőfogalom. Ami Kínában létrejött, az valószínűleg egy egyedi képződmény, amiben a párt tagjai nagyrészt egyetértenek. A térség többi országában (és Oroszországban) az illiberalizmus valóban bújtatott autokráciát jelent, ahol a helyi elitek célja, hogy minél inkább meggazdagodjanak és hatalmon maradjanak. Ezekben az országokban a lakosság nagy része elégedetlen, és ahogy szó volt róla, az USA-ra baráti szemmel néz.
Ha tetszett a cikk, látogasd meg facebook oldalamat és támogass egy like-al.
