Donald Trump e havi elnöki rendelete 25%-os vámot vet ki az acélbehozatalra, és 10%-ot az alumíniumra. Ezt teszi egy nemzetbiztonsági törvényre hivatkozva, ami lehetővé teszi a stratégiai ágazatok védelmét. Az érvelés a Kína jelentette veszélye hivatkozik, aminek viszont az adatokat elemezve nem sok alapja van. Arra azonban jó a rendelet, hogy a meglevő szövetségesekkel való viszonyt problematikussá tegye, hiszen a legnagyobb szállítók közülük kerülnek ki. A másik veszély, hogy az 1945 után kiépülő nemzetközi szabadkereskedelmi rendszer is meg fog inogni a protekcionista törvényekezés alapján.
Ilyen ország India, Japán, Dél-Korea és az Európai Unió államai, melyek mind az első tíz legnagyobb exportőr között foglalnak helyet. Egyelőre két ország - Mexikó és Kanada, a NAFTA nevű szabadkereskedelmi megállapodás tagjai - kaptak fölmentést a törvény alól, de a többi említett ország számára is elvben nyitva áll az út. Mindenesetre az EU már maga is fontolgatja válaszlépésként különböző vámok bevezetését. Ezek alapján viszont csak az a kérdés, hogy miután az említett országok mind USA barát külpolitikát folytatnak, nagyrészük szövetséges is, hol van itt nemzetbiztonsági kockázat. Az acél- és alumínium-előállítás valóban kulcsfontosságú a hadiipar szempontjából, és az USA valóban nem áll jó ebből a szempontból egymaga, de közvetlen mellette Kanada a legnagyobb beszállítója, amit semmi se fenyeget.
Mi a helyzet Kínával?
Kína pedig nem sok kockázatot jelent ebből a szempontból az USA-ra nézve, ugyanis a kínai acél mindössze 6%-át teszi ki az amerikai behozatalnak. Ami igaz, hogy ma Kína adja a két említett iparág világtermelésének 50%-át, de a védővámok csak túltermelést okoznának. Ami viszont igaz, hogy Kína ezt a pozíciót maga is szabálytalan, dömpingmódszerekkel érte el. Miután Kínában magas az állami tulajdon aránya, mely cégeket akár a költségvetésből is kisegítenek, így nem mást tettek, mint veszteséges áron adták el az acélt a világpiacon. Ezzel a piaci szereplőket idővel kiszorították, hiszen nekik nem érte meg az acéltermelés.
Ha azonban kicsit nagyobb távlatokat vizsgálunk, akkor még ez az 50%-os arány se kiugróan nagy. Az acéltermelés a második ipari forradalommal vette kezdetét (1850-es évek), és az akkor fejlődni kezdődő országok (Németország, USA) voltak a legnagyobb termelők. Ez az állapot a múlt század 70-es éveitől kezdett változni. Ennek oka, hogy az adott országok egyfelől kezdték kimeríteni nyersanyag készleteiket, másfelől a munkaerejük is megdrágult. Így az egyre intenzívebb globalizálódás, nemzetközi gazdasági munkamegosztás révén más, kedvezőbb körülményekkel rendelkező országok törtek előre. Így manapság Mexikó, India és Kína a legjelentősebb termelők. Ez összefügg azzal is, hogy az ipar szerepe ezekben az országokban nagyobb, mint az USA-ban, így nyilván több acélra is van szükség.
Kína, a szabadkereskedelem győztese
Fontos tisztázni, hogy Kína nem válhatott volna a világ második legnagyobb gazdaságává, ha az USA nem nyitja meg számára a nemzetközi pénzügyi rendszer kapuit. Ennek oka a geopolitika volt: Nixon 1971-ben Kínába látogatott, hogy kihasználja a megromlott viszonyt Kína és a Szovjetunió között, és előbbit maga mellé állítsa. Mao 1975-ös halála után a reformer, USA párti erők egyre nagyobb befolyásra tettek szert. Deng Xiao Ping, az ország vezetője a gazdasági növekedést tette meg fő feladattá, és ehhez a politikai ellentéteket is félre akarta tenni. Kína a külfölddel igen barátságosan viselkedett, megpróbált belesimulni a fönnálló rendbe. A befektetések pedig érkezni kezdtek (nagyrészt Japánból, Dél-Koreából), de nem is ez volt a döntő a növekedés szempontjából, hanem az, hogy a kínai termékek szabad utat kaptak Európa és az USA piacain.
A Nyugat abban bízott, hogy a gazdasági növekedés demokratizálódással fog járni, hogy Kína a Nyugat része, szövetségese, de semmiképp se kihívója lesz. Ez elég naív föltételezés volt. Ma annak vagyunk a szemtanúi, hogyan vesztik érvényüket Deng tanácsai, és próbálja Kína átalakítani a világot. Létrejött egy hibrid politikai rendszer, mely újra a diktatúra felé tart.
Az utolsó pont, amikor a Nyugat relatív kis veszteségekkel szankciókkal rábírhatta volna Kínát a (politikai) és gazdasági reformokra, az a 90-es évek, 2000-es évek eleje volt. Ma az összefonódottság, dependencia olyan nagy, hogy ez nem kivitelezhető, bármit is gondol Trump. A kínai modell sikeressége amit viszont kiválósan bizonyít, hogy az USA által létrehozott gazdasági rend valóban lehetőséget nyújtott arra, hogy egy ország gazdasága növekedjen, (relatíve) meggazdagodjon.
A szabadkereskedelem új bajnoka
Xi Jinping, kínai pártfőtitkár már 2017-ben, Trump protekcionista retorikájára válaszolva országát a szabdkereskedelem védelmezőjeként mutatta be, amit a davosi világkonferencián tartott beszédében is kiemelt. Bár ahogy szó volt róla, és itt írtam is erről, Kína sok tekintetben kijátssza a WTO (Világkereskedelemi Szervezet) szabályait, és így valóban csal, a Trump által bevezetett védővámok szintén ellentétesek a szervezet alapelveivel.
Kína sok nemzetközi kezdeményezést hozott létre az elmúlt években, melyek egy, az 1945 után létrejövő, USA vezette gazdasági világrenddel párhuzamos rendszer alapja is lehet. Ide tartozik az Egy út egy öv (BRI), avagy új Selyemút kezdeményezés is, amit itt elemeztem. Ennek lényege, hogy Kínát infrastukúrafejlesztésekkel (utak, gázvezetékek, kikötők építése) összeköti a világ lehetőleg minél több országával. Ezekkel a kezdeményezésekkel az a baj, hogy a kínaiak se tagadják: előnyösek mindenki számára, de főleg számukra. Másképp fogalmazva, aki ennek a rendnek a része akar lenni, annak Kína vezető szerepét is el kell fogadnia. Ez pedig sok kelet-ázsiai országot taszít dilemmák közé. A gazdaságuknak Kínára van szüksége, hiszen a Trump vezette USA inkább bezárkózik, szűkíti a nemzetközi együttműködést.
Mélyülő kereskedelmi háború
Kína válasza egy ideig nem volt egyértelmű a vámemelésre. Egyrészt próbálják magukat ahpgy szó volt róla, a szabadkereskedelmi bajnokaiként bemutatni, másrészt viszont Xi egy határozottabb, nagyhatalmi Kínát képzel el. Így az sincs kizárva, hogy Kína a háborút megelőzendő, megnyitja gazdaságát a külföld előtt és reformokat vezet be. Ha viszont Kína végül beleáll a háborúba, akkor az valóban majd súlyosan érintheti a két ország gazdaságát. A kereskedelmi háborúknak ugyanis nincs általában nyertese. Az amerikai fogyasztók - mivel a kínálat szűkül - így drágábban fognak hozzájutni az alumíniumból, acélból készült termékekhez. A tőzsdeindexek mindkét országban csökkenni kezdtek a hír hatására. Ez különösen azért veszélyes, mert egyik gazdaság állapota sem nevezhető stabilnak, és egy gazdasági válság - a kereskedelmi háború nélkül is - elképzelhető az elkövetkező években (ezt a kérdést ebben az elemzésben jártam körül).
Akkor mégis mit akarhatott Trump? Elsősorban meg kell felelnie a választóinak, akik elhitték a kampány alatt, hogy az USA-ban az életszínvonal a külföld miatt nem nőtt jelentősen. A kereskedelem azonban pont a nehéz helyzetben levő, alsó-középosztálybeli emberek számára létfontosságú. Gondoljunk bele péládul, hogy az olcsó, kínai vagy délkelet-ázsiai munkaerő nélkül mennyibe kerülne egy telefon vagy autó. Ehhez képest eltörpül az a veszteség, amit a munkahelyek megszűnte jelent.
Még ha működne is a stratégia, és Kína engedményeket tenne, akkor se biztos, hogy ez a jó út. Hiszen egy országot a szabályok követésére rábírni a szabályok megsértése által nem túl bíztató. Kína föl is vetette, hogy a WTO-hoz fordul, az EU-val egyetemben.
