Szingapúr sok szempontból híd Kelet és Nyugat közt: jogrendszere a brit hagyományra épül, az oktatás nyelve angol, miközben a kultúrát meghatározza a konfucianizmus és a város lakóinak döntő többsége kínai gyökerekkel bír. Éppen ezért, a szingapúri gondolkodók sokszor jobban kiismerik magukat mind Amerika, mind Kína politikáját illetően. Kishore Mahbubani Európában talán kevésbébb ismert politológus. Mahbubani 1948-ban született Szingapúrban, egy indai gyökerű családban. 1971-ben csatlakozott a szingapúri külügyi szolgálatokhoz, majd a 2000-es évektől kezdve az egyetemi és tudományos életben is egyre inkább aktívabbá vált, és hívta fel magára a publikációival a figyelmet elsősorban Ázsiában és Amerikában. 2004 és 17 között a globális topegyetemnek számító NUS (National University of Singapore) dékánja volt.
Az alábbi interjú eredetileg a Forbes 2019. február 27.-i számában jelent meg. A Kishore Mahbubani: The Asian 21st Century (Springer Singapore, 2022). c. gyűjteményes kötet szintén tartalmazza azt, mely nyilvánosan elérhető (open access) kiadás, aminek most magyarított változatát közöljük.
Amikor a Nyugat számára a hidegháború lezárultával eljött a „történelem végének” pillanata, nem ismerte fel Ázsia a világtörténelem középpontjába való visszatérésének jelentőségét. Most ahelyett, hogy Kína felemelkedését okolná a számtalan problémáért, a Nyugatnak újra kellene gondolnia az Ázsiával kapcsolatos stratégiáját. A Forbes magazin ma is aktuális interjúja Kishore Mahbubani professzorral, az ázsiai térség talán legismertebb nemzetközi szakértőjével.
Kevés gondolkodó tud olyan tekintélyesen beszélni a globális kormányzásról, mint Kishore Mahbubani. Az ENSZ Biztonsági Tanácsának korábbi elnöke, a szingapúri külügyminisztérium állandó titkára és a Szingapúri Nemzeti Egyetem híres Lee Kuan Yew Közpolitikai Iskolájának dékánja, akit a Financial Times, a Foreign Policy és a Prospect a világ 100 legbefolyásosabb közéleti értelmiségi közé sorolt, és akit „az ázsiai század múzsájának” neveztek. Mahbubani a Has the West lost it? (Veszített-e a Nyugat?) című könyvében az Egyesült Államok és Kína közötti növekvő feszültséggel kívánt foglalkozni, és a volt diplomatának volt néhány őszinte tanácsa a Nyugat számára. Mint kifejtette, Donald Trump elnök megválasztását és a Kínával indított kereskedelmi háborút annak tüneteinek kell tekinteni, hogy az Egyesült Államok nem hajlandó elfogadni, hogy a világ első számú gazdaságaként elkerülhetetlenül hanyatlik. Ahelyett, hogy a holdat üvöltené, az USA-nak egy minimalistább és stratégiaibb külpolitikai megközelítésre lenne szüksége, hogy érdekeit az elérhető legmagasabb szinten tudja érvényesíteni az ázsiai dominancia korszakában.
K: A legutóbbi, Has the West Lost it? című könyvében rámutat arra, hogy az elmúlt 30 évben az emberek életminősége világszerte figyelemre méltóan javult, de a nyugati közbeszéd egyre pesszimistábbá vált. Mi áll ennek az ellentmondásnak a hátterében?
V: Ahogy a könyvben hangsúlyozom, a nagy paradoxon az, hogy az emberi állapotok drámai javulása a Nyugat a világ többi része számára adott nagylelkű ajándékának, különösen az értelem ajándékának eredménye. És őszintén szólva, a jövő történészei, ha visszatekintenek korunkra, azt mondhatják majd, hogy a nagyjából az 1980 és 2010 közötti 30 év alatt valószínűleg a legdrámaibb életszínvonal-javulás következett be az emberiség történelmében. Ez tehát a Nyugaton nagy ünneplés pillanata kellene, hogy legyen - az emberi életkörülmények javításának nagy nyugati projektje sikerrel járt. Paradox módon a Nyugat még soha nem volt ennyire depressziós. Szerintem ennek egyik oka az, hogy a Nyugat hatalmas stratégiai hibát követett el a hidegháború végén, 1989-ben: elcsábította Francis Fukuyama „A történelem vége?” című esszéje, amely lényegében azt mondta, hogy a Nyugat legyőzte a Szovjetuniót, és immár robotpilótára kapcsolhat, míg a többieknek stratégiailag hozzá kell majd igazodniuk ehhez az új világhoz. Fukuyama esszéje jelentős agykárosodást okozott a Nyugatnak. Pontosan abban a pillanatban altatta el a Nyugatot, amikor Kína és India ébredezni kezdett. Az elmúlt 2000 évből 1800 évig a világ két legnagyobb gazdasága mindig is ez a két ország volt. Az utolsó 200 év egy jelentős történelmi eltévelyedés volt. És magától értetődően minden ilyen eltévelyedésnek végül természetes vége szakad. Amit azonban 1989-ben senki sem láthatott előre, az az a sebesség, amellyel Kína és India újra felemelkedett. 1980-ban vásárlóerő-paritáson számolva az Egyesült Államok részesedése a globális GDP-ből (bruttó hazai termék) 21,7%, Kína részesedése pedig 2,3% volt, ami azt jelenti, hogy Kína részesedése az USA részesedésének mintegy 10%-a volt. Meglepő módon 2014-re Kína részesedése nagyobb lett. Ezért olyan drámai időszak ez az emberiség történelmében.
K: Ön két kulcsfontosságú tényezőt vázolt fel, amelyek destabilizálták a Nyugatot: először is a reálbérek csökkenését, miután Kína és Kelet-Európa belépett a globális kereskedelmi rendszerbe; másodszor pedig azt a felismerést, hogy a nemzeti kormányok egyre kevésbé képesek ellenőrzésük alatt tartani a globalizáció erőit. Ezek közül melyik a leginkább fontos?
V: A kettő összefügg egymással. Azt hiszem, ahogy a Nyugat nagy stratégiai hibát követett el a hidegháború végén, úgy 2001-ben, a 9/11 idején is elkövetett egy másik stratégiai hibát. 9/11-én Manhattanben voltam, így megértettem a sokkot, amelyet Amerika érzett. Ami 9/11 eredményeképpen történt, az az volt, hogy Amerika eldöntötte: a legnagyobb stratégiai kihívást az iszlám világ jelenti majd számára, ezért háborút indított Afganisztánban és Irakban. Ez hiba volt, mert a 2001-ben történt legfontosabb stratégiai esemény nem 9/11 volt, hanem Kína felvétele a Kereskedelmi Világszervezetbe. Kína belépése 800 millió munkást juttatott be a globális kapitalista rendszerbe, és - ahogy Joseph Schumpeter tanította nekünk - ami teremtő romboláshoz vezetett. Így nem meglepő, hogy az ezt követő évtizedben az Egyesült Államokban és Európában rengeteg ember veszítette el a munkáját. De mivel az elitek előnyt húztak a globális gazdaság bővüléséből, nem vették észre, hogy a saját tömegeik szenvednek. Tehát azt mondanám, hogy a jövő történészei látni fogják, hogy Donald Trump 2016-os megválasztása nem meglepetés volt, hanem annak elkerülhetetlen következménye, hogy az elit nem törődött a tömegekkel. Az amerikai dolgozók mediánbére 40 éve nem javult. Ez megdöbbentő. Minden összefügg Kína WTO-ba való felvételével.
K: Az utóbbi időben sok amerikai kommentátor vitatja, hogy „hiba” volt-e megengedni Kínának, hogy 2001-ben csatlakozzon a Kereskedelmi Világszervezethez. Mi a véleménye erről a vitáról?
V: Van egy csodás nyugati mondás, miszerint „nincs értelme bezárni az ajtót, miután a ló már elszaladt”. A vita klasszikus példa erre a mondásra. Kína már csatlakozott a WTO-hoz; része a globális kereskedelmi rendszernek, és hihetetlenül integrálódott abba. Ez ellen semmit sem lehet tenni. A Nyugatnak, és különösen az Egyesült Államoknak alkalmazkodnia kell ehhez az új, versenyképes globális rendszerhez. Szerintem képes alkalmazkodni, és jól is járhat, de ez nem Kína ellenében, hanem vele való együttes működés kérdése, ezért a jelenlegi kereskedelmi háború elhibázott. Valójában minden józan nyugati közgazdász meg fogja mondani, hogy Amerika kereskedelmi deficitje nem annak az eredménye, hogy Kína tisztességtelenül játszik. Ez igazából annak az eredménye, hogy az USÁ-é a világ tartalékvalutája, ami lehetővé teszi számára, hogy többet fogyasszon, mint amennyit termel. Ez valójában kiváltság.
K: A Project Syndicate egy nemrégiben megjelent cikkében arról beszélt, hogy nemrégiben az Egyesült Államokban töltött szabadsága alatt megdöbbentette, milyen határozottan fordult az amerikai elit köreiben Kína ellen a hangulat. Mi okozta ezt a változást?
V: Nem tudom, ez rejtélyes, de megtörtént. Azt hiszem, egyre inkább tudatosul, hogy Kína mind nagyobbá és erősebbé válik. Bár az amerikaiak nem szeretnek arról beszélni, hogy Amerika a második számú ország lesz, tudat alatt fel kell ismerniük, hogy Amerika e státusz felé halad. Ahelyett, hogy tükörbe néznének és megkérdeznék, milyen hibákat követtek el, mindig könnyebb bűnbakot találni, és Kína a nyilvánvaló bűnbak. A veszély az, hogy amikor bűnbakot keresünk, figyelmen kívül hagyjuk azokat az alapvető strukturális problémákat, amelyekkel Amerikának ebben az új korszakban meg kell küzdenie.
K: Mennyire kell, hogy Kína fogékony legyen az USA Kína gazdasági és kereskedelmi gyakorlataival kapcsolatos panaszaira?
V: Szerintem a kínaiaknak kellene eldönteniük, hogy melyek a jogos, és melyek az alaptalan panaszok. Alaptalan az, hogy a kétoldalú deficit a kínaiak tisztességtelen játékának eredménye - ez egyáltalán nem igaz. Valójában a kereskedelmi deficit paradox módon bizonyos szempontból segíti az amerikai munkavállalókat. Bár a jövedelmük nem nőtt, a Made in China termékeknek köszönhetően több dolgot tudnak olcsóbban megvásárolni. De természetesen vannak jogos panaszok is. Először is, Kína szellemi tulajdont lophatott amerikai cégektől. Másodszor, Kína ragaszkodott ahhoz, hogy ha amerikai cégek Kínában fektetnek be, akkor technológiát kell átadniuk Kínának. Harmadszor, vannak nem vámjellegű akadályok. Kína csökkentette vámkorlátjait, és teljesítette WTO-kötelezettségeit, de vannak olyan nem vámjellegű akadályok, amelyek akadályozták a Kínába irányuló nyugati exportot. Úgy gondolom, hogy Kínának bizonyos nagylelkűséggel kell reagálnia, mert Kína nagyon jól teljesített, köszönhetően annak, hogy a Nyugat megnyitotta piacait. Most Kína viszonozhatja ezt azzal, hogy még jobban megnyitja piacait. Ezzel az USA-nak és Európának is nagyobb stratégiai érdeke fűződne a Kínával való jó kapcsolatok fenntartásához.
K: Az USA egyre inkább Kína Made in China 2025 stratégiájára összpontosítja haragját. Mi a véleménye erről a stratégiáról?
V: Szerintem jogos Kínának az a törekvése, hogy saját jogán technológiai szuperhatalommá váljon. Őszintén szólva úgy gondolom, hogy Kína sikerrel is fog járni. Az USA-nak nem szabadna panaszkodnia arra, amit Kína tesz, ehelyett inkább azt a kérdést kellene feltennie magának, hogy mi legyen erre az amerikai válasz. De itt az olyan emberek ideológiája, mint Robert Lighthizer, az USA kereskedelmi képviselője - aki úgy véli, hogy semmilyen kormány által irányított iparpolitika nem működhet – elzárja az utat. Ha az iparpolitika nem működik, akkor miért nem hagyjuk, hogy ez a politika megbukjon? Ha valaki panaszkodik rá, az azt sugallja, hogy hisz abban, hogy működni fog. Nos, ha ez Kínában működni fog, akkor az Egyesült Államok miért nem indítja el saját átfogó nemzeti stratégiáját, hogy megőrizze technológiai vezető szerepét? Ahelyett, hogy a Made in China 2025-ről panaszkodnának, inkább a Made in America 2025-öt kellene megvalósítaniuk.
K: Ha Kína valóban a világ vezető gazdaságává válik, mit vár, hogyan fogja ez átformálni a világrendet?
V: Ahogy Amerika vonakodik szembenézni azzal a lehetőséggel, hogy Kína megelőzi őket, úgy gondolom, a kínaiak is vonakodnak szembenézni azzal a lehetőséggel, hogy ők lesznek az első számú ország. A kínaiaknak jobban át kellene gondolniuk ezt, mert nagyon fontos, hogy Kína nagy erőfeszítéseket tegyen annak érdekében, hogy megnyugtassa a világot: fenntartják a jelenlegi szabályokon alapuló rendet, amelyet a Nyugat adott a világnak. Hszi Csin-Ping lényegében ezt ígérte 2017 januárjában, Genfben és Davosban tartott két beszédében. És ez az az üzenet, amelyet Kínának ismételnie kell a világ felé. Kína számára bölcs dolog lenne megerősíteni a WTO-t, az ENSZ-t, a Nemzetközi Valutaalapot és a Világbankot, de ehhez az kell, hogy a Nyugat feladja az irányítást. Több mint 50 évvel ezelőtt született egy szabály, amely szerint a Nemzetközi Valutaalap vezetőjének mindig európai, a Világbank vezetőjének pedig mindig amerikainak kell lennie. Ez a szabály akkor volt igazolható, amikor a Nyugat részesedése a globális GDP-ből elsöprő volt, de amikor a világgazdaságban való relatív részesedése csökken, és a legdinamikusabb gazdaságok Ázsiában vannak, miért zárják ki az ázsiaiakat e két szervezet vezetéséből?
K: Hogyan kellene az USA-nak és Európának helytállnia egy olyan globális rendszerben, amelyet Ázsia ural?
V: Európának és az Egyesült Államoknak szembe kell néznie azzal a ténnyel, hogy a nyugati dominancia elmúlt két évszázada történelmi tévedés volt, és ez a tévedés a természetes végéhez közeledik. Fel kell készülniük egy olyan világra, amelyben továbbra is erősek maradnak, de a globális GDP-ből való relatív részesedésük csökken. Ha csökken a GDP-ben való részesedésed, új stratégiai megközelítést kell alkalmaznod, és amit a Has the West Lost it? című könyvemben javaslok, egy új, „három-m” stratégia a Nyugat számára.
Az első a „minimalista”. A Nyugatnak fel kell tennie magának a kérdést: vajon bele kell-e keverednie ilyen sok háborúba? Be kell-e avatkoznia Afganisztánban, Irakban, Líbiában, Szíriában, Jemenben és így tovább? A kínaiak 40 év alatt, a vietnami háború 1979-es befejezése óta egy lövést sem adtak le, míg a Amerika a Nobel-békedíjas, békés Barack Obama elnöksége utolsó évében is 26 000 bombát dobott le hét országra. Ez őrültség.
A második „m” a multilaterális. Itt Bill Clinton korábbi elnök tanácsára építek, aki azt mondta amerikai honfitársainak, hogy ha el tudunk képzelni egy olyan világot, amelyben Amerika a második helyen áll, akkor bizonyára Amerika érdeke, hogy megerősítse a világ multilaterális rendjét, ami majd korlátozza a következő első számú országot, Kínát. A tragédia az, hogy bár a világ multilaterális intézményi rendszere a Nyugat ajándéka a világnak, Amerika az, aki Európa csendes összejátszásával gyengíti azt. Ez nem bölcs dolog.
A harmadik „m” pedig a machiavellista, ami mindössze a „légy gyakorlatias” tömör megfogalmazása. A saját prioritásaidra akarsz összpontosítani, és azt akarod tenni, ami számodra a fontos. Tehát például Európa hosszú távú kihívása nem Oroszországból fog jönni - az orosz tankok nem fogják lerohanni Németországot. Ami viszont kihívást fog jelenteni, az a demográfiai robbanás Afrikában. Még több menekült fog érkezni, és láttuk, hogy politikailag mi történt Európával a menekültek miatt. Ezért Európa érdeke, hogy Afrika fejlődjön, és Afrika fejlesztéséhez a legjobb partner Kína. Amerika fél Kína afrikai befolyásától, és elítéli a kínai befektetéseket, és az európaiak, mivel függnek Amerikától, szintén kritizálják Kínát. De Kína hosszú távú stratégiai befektetései Afrikában ajándékot jelentenek Európának. Azt, hogy machiavellista módon gondolkodjunk arról, hol is vannak az érdekeink, én így értelmezem.
Magyar változat: Verebics János
