Bár a kínai belpolitikát mindig egy bizonyos fokú homály fedi, a magabiztosnak tűnő fellépés Pelosi tajvani látogatása kapcsán valójában csak eltakarja a jelenlegi is zajló vitákat az ország jövőjét illetően. A kínai elit megosztott, a gazdasági problémákra adandó válasz sokak szerint a visszatérés lenne a piaci reformokhoz, miközben az államelnök, Xi Jinping inkább a putyini, centralizációs és revizionista utat követné. A dilemma a külpolitika terén is megjelenik, ami megakadályozta eddig, hogy Kína hathatósabban részt vegyen Oroszország ukrán inváziójának támogatásában. A helyzet ugyanakkor nem példa nélküli - a Kínai Kommunista Párt már több válságot is megélt, és az eddigi döntéseiket a történelem többé-kevésbébb igazolta.

Elég a Mao halála utáni játszmákra gondolni, melyből Deng Hsziao-Ping került ki győztesen, vagy éppen a tiananmen téri eseményekre, melyek elsődleges oka szintén az elszálló infláció és gazdasági nehézségek voltak. Erre a válasz végül szintén a gazdasági reformok továbbvitele lett. A dengi politika alapja a külföldtől tanulás volt - a magyar, ligth-os, kádári szocializmus tapasztalatait például előszeretettel tanulmányozták, mint ahogy a szovjet peresztrojkát is. Kínában axiómának számít, hogy a Szovjetunió bukását az okozta, hogy a gazdasági reformokat megelőzték a politikaiak, az elégedetlen lakosság pedig változást akart. Kínában ezzel szemben a gazdasági növekedés lett a párt elsődleges legimitációs eszköze, mely annak teljhatalmát igazolja. Ahogy azonban rátérünk hamarosan, a kínai Mao óta sosem érte el a szovjet centralizációs szintet, a pártkongresszus továbbra is valódi befolyással rendelkező szerv, mint ahogy a regionális és városi elöljárók is komoly hatalommal rendelkeznek. Könnyű belátni, hogy a rendszer sikerét ez a kvázi-pluralizmus adta - a döntéshozás figyelembe kellett vegye a különböző érdekcsoportokat, mely többé-kevésbébb reprezentálták a társadalmat. A régiós elöljárók ráadásul egymással is versenyeztek - a jobb gazdasági teljesítmény helyben volt a kulcs a párton belüli előrejutásnak. 

Válságtünetek

A kínai gazdaság lassulásáról már többször írtam, és röviden a fő okok a reformfolyamat megszakadása és a centralizációs törekvések voltak. Erre a gyors, és rövidtávú válasz az infrastruktúra-fejlesztések felpörgetése lett, minden esetben, amikor a várható növekedés alacsonyabb volt az elvártnál. Erre első ízben a 2008-as válság után került sor. Azóta a kínai gazdaságpolitikai egyfajta skizoid mintát írt le: a fiskális stimulosok után általában megpróbálkoztak az adósságállomány leépítésével, ami viszont a növekedés lassulását okozta. Erre a válasz az újabb stimulus volt. Ennek legismertebb példája a 2015-ös kínai tőzsde-krach, amikor rövid idő alatt 30-40%-os esés volt tapasztalhat az értékpapír-árfolyamok terén, majd 2016-ban a GDP növekedés először 7% alá esett. Erre később a hitelezés felpörgetése volt újfent a válasz.

Ez a folyamat oda vezetett, hogy a kínai gazdaság a japánhoz hasonló, brutális méretű, a GDP 300%-ára rúgó adóssághegyet görget maga előtt. A hitelezéssel - amit Kínában az állam irányít, hiszen a bankrendszer állami kézben van - a legnagyobb probléma, hogy értelmetlen, a versenyképességet alig növelő módon történt meg. A beruházások főleg újabb utakat, hidakat, ingatlanokat jelentetettek, és nagyrészt a rosszul működő, állami cégek kapták őket. Ez a versenyképesebb, privát szektor elől elszívta a forrásokat, lényegében kivéreztetve azt. A 2010-es években az állami szektor aránya a GDP-ben hosszú idő óta először nőni kezdett. 

Kína 2020-ban, még a járvány kitörése előtt megpróbált nekilátni ennek az adóssághegynek a leépítéséhez, lényegében szembemenve a világtrendekkel, amikor a világ nagy részén éppen lazítás zajlott. Kína itt egy hibrid stratégiát folytatott: újból a fiskális stimulushoz és hitelezéshez nyúlt, hiszen a gazdaság visszaesett a kezdeti lezárások miatt. Viszont 2020-ban specifikusan az ingatlanszektorra több korlátozást is bevezettek (debt-to-asset ratio maximalizálása, kvóták a vállalati kötvénykibocsátásra), ami "működni" kezdett. Ahogy erre később kitérünk, ez önmagában nem kizárólag gazdasági jellegű megfontolásokból született, hanem egy általánosabb, Xi által fémjelzett, egalitárius vonalról volt szó, aminek célja az ingatlanárak letörése, azok megfizethetővé tétele volt. 

A 2021-es csődközeli helyzetek a kínai ingatlanfejlesztőknél - legismertebb az Evergrande - már ennek egyenes folyománya volt, mint ahogy a jelenlegi trend is, hogy a kínai kisbefektetők egész egyszerűen nem fizetik tovább a jelzáloghiteleiket. 2021-ben a kínai földeladások 90%-al estek a korábbi időszakhoz képest, lényegében olyan alacsony volt az aktivitás, mint 2020 februárjában, a koronajárvány és lezárások közepén. 

A kínai gazdaság problémáinak ez azonban csak egy szelete, és a mostani helyzet súlyosságát több probléma egyidejű fennállása adja. A kínai gazdaság a koronaválság első felvonását lényegében a világon a legkönnyebben úszta meg - az élet gyorsan visszatért a régi kerékváságra, miközben Nyugaton a lezárások megmaradtak. A kínai iparnak ez remek lehetőséget adott, az exportvolumen rekordmagas volt 2020-ban és 2021-ben is. Ez viszont Xi jelenlegi, zéró-covid politikájával már megváltozni látszik.

Harmadrészt, Xi még 2021-ben egy erőteljes anti-monopol/anti-kapitalista kampányba kezdett, melynek célpontjai a kínai gazdaság ékkövei, a tech cégek voltak (Alibaba, Tencent). Bár állítólag erre is egalitárius alapon, a nagyobb közteherviselés és a társadalmi egyenlőtlenségek csökkentése miatt került sor, nem lehet kizárni a politikai jellegű paranoiát sem (az Alibaba alapítója, Jack Ma például enyhén, de többször kritizálta a kormány működését.). Az így létrejövő válságot jól szemlélteti, hogy a fiatalkori munaknélküliség rekordmagas szinteket ért el, ami a tiananmen téri események fényében különösen aggasztó lehet. A 16 és 24 év közötti kínaiak közt a munaknélüliségi ráta 20-25% körül áll jelenleg, ami a "beteg", dél-európai gazdaságokra jellemző adat.

A válságra adott rövidtávú válasz egyértelmű: az infrastruktúra-beruházások újbóli felpörgetése lesz. Kína 2020-hoz hasonlóan megint szembemegy az árral - miközben akkor a világon monetáris lazítás történt  a legtöbb országban, ma pedig a nemzeti bankok kivétel nélkül kamatot emelnek, úgy Kínában a rövidtávú kamatlábak és a banki reserve ratiok csökkennek. A politikai téren viszont komoly esély látszik arra, hogy Xi-nek engednie kell monopol helyzetéből. 

Az ellentétek országa és az "általános prosperitás"

A kínai gazdaság gyenge állapotát ma már a párton belül is elismerik. Li Keqiang, kínai miniszterelnök például nyíltan kritizálta Xi Jinping válságkezelését még májusban, és azóta - felkészülve a 20. pártkongresszusra - valóban van némi enyhülés a tech cégekkel szemben. A mélyben viszont két különböző elképzelés feszül egymásnak. 

A kínai gonolkodásban - elsősorban a marxizmusból átvéve, Mao révén - az ellentétek kérdése mindig is kiemelt fontosságot kapott. Ez lényegében a marxista tőke-munkás ellentét továbbgondolása volt, például a város és vidék szintjén. A kulturális forradalom például elméletileg ezt akarta megoldani - hogy a városi, fiatal kádereket vidékre száműzték. Deng alatt ilyen jellegű elméleteknek kisebb jelentősége lett, ahogy a rendszer sokkal pragmatikusabbá vált. Xi viszont ezzel a hagyománnyal is szakított. Xi újabban két ellentétről beszél: a kínai gazdaság kiegyensúlyozatlan növekedéséről, és a kínaiak "jobb élet iránti vágyáról". Ezek megoldása Xi szerint az állami beavatkozás növelésével lehetséges, egyfajta "általános jólétet" létrehotva, emellett az olyan jelszavak is megjelennek, mint az önnellátásra való törekvés. 

Xi "szocialista fordulata" - függetlenül attól, hogy valóban egalitárius, vagy éppen hatalmi indíttatású - a kínai hibrid gazdasági rendszer kapitalista elemeiben kihívást, a problémák okozóját látja. Xi víziója egy, az oroszhoz közelebb álló model lehet - ahol a legnagyobb exportforgalmat bonyolító cégek (Gazprom, Szberbank) nagyon erős állami befolyás alatt állnak, a "stratégiai ágazatokban" pedig minimális a külföldi jelenlét. Ahogy Putyin, úgy Xi számára is a külföldi cégek jelenléte, az importtól és exporttól való függés kihívásként van keretezve, ami kiszolgáltatottá teszi az országot egy esetleges, Amerikával való komolyabb nézeteltérés esetén. 

A KKP "nyugatosabb" frakciói viszont a pragmatikus, gazdasági alapú döntéshozatalhoz akarnak visszatérni. Ezek a csoportok ahhoz valószínűleg gyengék, hogy a reformfolyamat folytatódjon, ahhoz viszont megvan a támogatottságuk, hogy megálljt parancsoljanak a legnagyobb túlkapásoknak. Az idén ősszel esedékes XX. pártkongresszus alatt - most már jól lehet látni a várható erőviszonyokat - Xi várhatóan megkkaphatja a Mao óta tabunak számító, harmadik pártelnöki ciklusát, ehhez viszont a már említett, nyugati csoportoknak jelentős pozíciókat kell átadnia a legfontosabb bizottságokban(elsősorban a katonai és politikai bizottságban).

A putyini út és a tajvani kaland

A kínai rendszer tehát - Xi centralizációs törekvései ellenére - továbbra is megtartotta pluralista és reflexív mivoltát. Putyin ukrajnai "különleges katonai akcióját" a kommunista párt kiemelt figyelemmel követi, és egyre nőnek a hangok, melyek az Oroszországtól való elválodást szorgalmazzák, annak egyre nyilvánvalóbbá váló gyengeségei miatt. Ezzel párhuzamosan - bár ez elsőre nem így tűnik - a Tajvannal kapcsolatos politika is változni látszik. 2021 áprilisában egyszerre került sor Ukrajna és Tajvan mellett orosz és kínai hadgyakorlatokra, és sokan számolnak egy közelgő kínai invázióval a de facto szigetország ellen. Ezt a narratívát erősítette a Pelosi látogatása alatt látható erőfitogtatás, amit egyre inkább a 4. tajvani válságnak szokás nevezni. Valójában a KKP az orosz hadsereg gyengeségeit látva sokkal inkább óvatosabbá vált, és egy invázió esélye jelenleg rendkívül alacsony. A kínai vezetés - Putyinnal ellentétben - tisztában van vele, hogy a kínai fegyveres erők jelenleg nincsenek abban az állapotban, hogy finomhangolt, előre pontosan kitervezett, a hadiflotta, légierő és szárazföldi csapatok együttműködésén alapuló hadműveletekt hajtson vele. Az is igaz ugyanakkor, hogy az ilyen irányú fejlesztések fel fognak gyorsulni, az elkövetkező években.

Hogyan tovább?

Az ukrajnai orosz invázió előtt a kínai-orosz kapcsolatokat áttekintve azt írtam, Kína számára a háború legnagyobb veszélye a tömbösödés lesz, ahol kénytelen lesz a teljesen használhatatlan, nála nagyságrendekkel gyengébb Oroszországot támogatni. Kína viszont kapott egy esélyt, hogy szembesüljön áttételesen a hadserege gyengeségeivel, és átgondolja szövetségi politikáját. Bár a kínai cégek oroszországi térnyerése elmaradt a szankcióktól való félelem miatt, ameddig Putyin rendszere létezik, annak kínai orientációja megkérdőjelezhetetlen lesz. Ez ma azt eredményezi, hogy Kína - India mellett - az olcsó, nyomott árú orosz nyersanyagok elsődleges haszonélvezője. Kína tehát egyelőre elköteleződés és valódi segítségnyújtás nélkül szerzett egy csatlóst. Másrészt az orosz invázió a nemzetközi közvéleményt is eltéríti a dél-kínai tengerről és úgy általában az indo-pacifikus térségről. Kínának - hacsak nem izolálja magát továbbra is - ez egy különleges, vissza nem térő lehetőséget jelent.