A május óta zajló hongkongi tüntetések sajnálatos módon mára elérkeztek arra a kezdetben még csak hipotetikusnak tűnő ponthoz, amikor valóban felmerült a kínai hadsereg bevetése, ami potenciálisan akár egy következő tiennamen térihez hasonló eseménysorozathoz vezetne. Ezzel együtt a hadsereg felsorakoztatása a hongkongi határ mentén sokat elárul a központi pekingi kormányzat frusztrálságáról és egy esetleges kínai érdekszféra működési elveiről. 

Hongkong története kiváló példája annak, mivel jár a kínai diktatúra ölelése. A speciális területként működő város 1997 óta rengeteget vesztett a demokratikus működéséből és ezzel együtt gazdasági potenciáljából is. Míg a kezdeti föltételezés az volt, idővel az anyaország fog Hongkonghoz hasonlóvá válni. Ez talán 2010-ig bizonyos föntartásokkal így is volt, azóta azonban egy fordított folyamat figyelhető meg.

A mostani hongkongi eseményeknek két fő oka van. Egyfelől Kína 97 óta kifejezetten rossz gazdaként viselkedett: míg Hongkong jelenti a Kínába érkező és onnan jövő tőkemozgások kapuját (az össze ilyen mozgás 75% így történik), és így megkerülhetetlen ennek a hét milliós városnak a szerepe az ország gazdaságában, addig cserébe nem sok minden járt. Hongkong a gazdag pártfunkcionáriusok és legfőképp gyerekeik játszóterévé vált, ahol szabadon élvezhették a korrupicóval összegyűjött pénzüket. Összesen másfél millió bevándorló érkezett az anyaországból, akik jelentősen átformálták a város kulturális, politikai és gazdasági életét. Ide tartozik a helyi nyelvjárás, a kantoni visszaszorulása és a bevándorlók Kínához való erős politikai kötődése. De a legfontosabb, ami valóban közvetlenül hozzájárul a mostani eseményekhez, az a megélhetési költségek - különösen a lakhatás -megemelkedése és az egyre nehezebb fölvétel az egyetemekre - a magas anyaországbeli jelentkezési számok miatt. A hongkongi fiatalság - mely a mostani utcai zavargásokban résztvevő 100-200 ezer ember gerincét alkotja - hirtelen szembesült azzal, hogy a han kínaiak ( a fő etnikai csoport)  térnyerése a saját jövőjüket és jólétüket veszélyezteti. Nem véletlen az sem innen nézve, hogy a tüntetések egyre inkább etnikai színezetet kapnak - Hongkongot a kínai sajtó (mely alig vagy csak álhírek formájában számol be az eseményekről) sokszor Xinjianghoz, az internált ujgurok hazájához vagy Tibethez hasonlítja. A világsajtót bejárta egy videó, ahol egy új-zélandi kínai diáklányt bántalmaz egy másik kínai diák, amiért előbbi szolidaritását fejezte ki a hongkongi tüntetőkkel. A diák olyanokat mondott, hogy a lány nem kínai, és semmi köze az országhoz.

Ez a fajta gyakorlat nagyon is gyakori volt Kínában, és ma is fontos hatalmi eszköz a különböző társadalmi csoportok kijátszása a törésvonalak - szegény-gazdag, vidéki-városi, han-nemzetiségi kínai - mentén. Ezt a narratívát erősíti az is, ahogy a hongkongi tüntetők folyamatosan a nemzetközi közösséghez - még májusban az USA-hoz - fordultak segítségért, illetve a reptér blokádja is a figyelemfelhívást szolgálta. Erre válaszul Kína külföldi ügynököknek és még inkább idegeneknek nevezi a kormánymédiában a tüntetőket. A külföldi beavatkozás ráadásul olyan momentum, ami a jó ideje fűtött kínai nacionalizmus számára különösen fájdalmas, kiváltképp Hongkong tekintetében, amit még a 19. századi Ópium háborúk folyományaként csatoltak el. Ennek modern kori megfelelője a kínaiak szerint a "színes forradalmak" (nyugati támogatású forradalmak főleg Kelet-Európában, korábbi orosz befolyási övezetben), melynek csak egy újabb fölvonása a mostani hongkongi eseménysorozat. 

Ennek fényében azonban mégiscsak kérdés, miért érzi magát fenyegetve a kínai rezsim, és miért került sor a hadsereg fölvonultatására a hongkongi határon és miért jelentek meg fenyegető videók erről. A kínai lakosság számára a mostani eseményekkel kapcsolatban sikerült érvényesíteni a kínai narratívát, és a legtöbben rendbontó idegennek tartják a hongkongiakat. A tüntetéssorozat demokrácia iránti vágyát Kínában (és a térségben) alig értik. A gazdasági nehézségek okozta fölkelés azonban az anyaországban sem ritka, évente több száz alkalommal kerül sor olyan sztrájokra és tüntetésekre a vidéki Kínában, ahol a hadsereg bevetése a megoldás. Ez alapján fölmerülhet egyfajta kínai félelelm, hogy ha gyengének tűnnek, úgy még több ilyenre kerülhet majd sor. Fontos azonban leszögezni, hogy a mai kínai vezetést - élen Xi Jinpinggel - hiba lenne racionális játékosnak tartani, aki mindenekelőtt az ország érdekét nézi. Jó példa erre, ahogy az ország belesodródott a kereskedelmi háborúba. Xinek meg kell felelnie a nacioanlista párttagságnak, ha fönn akarja tartani papíron korlátlan, de valójában rozoga hatalmát. Ehhez kapcsolódik, hogy ha egy kis ideig is gyengének tűnik, mint aki csak fut az események után, az már kockázatot jelent számára. Éppen ezért - különösen akkor, ha a tüntetések szeptemberben, a tanítás megkezdése után is folytatódnak - nem lehet kizárni a már a mostani, rendőri hatáskör-túllépéseknél is súlyosabb erőszak alkalmazását. Ennek persze következményei lesznek. Bár Ázsiában ez korántse egy szokatlan lépés, a Hognkonggal szemben fekvő Tajvan számára az üzenet egyértelmű lenne: a Kína által propagált "Egy ország két rendszer" szisztéma nem működik, és a diktatúra exportjával végződik. Ez még a mainál is valószínűtlenebbé tenné a két ország (békés) egyesülését, ami Peking fő céljai közt szerepel.

Eltűnő bizalom

 A mostani tüntetések kapcsán a fő probléma, hogy a Carrie Lam fémjelezte hongkongi vezetést a tüntetők már nem tudják legitim kormánynak tartani. Lam mint kiderült, a pekingi vezetéstől kapja az utasításokat, és nem önálló tényező. A hongkongi rendőrség közt ráadásul többen fölfedezni véltek anyaországbeli egyenruhásokat is, akik a parancsokat Pekingből kapják, ami a város önállóságának teljes aláásása. Kiváltképp ezek a rendőrök voltak azok, akik a leginkább erőszakos módon léptek föl. 

A tüntetők számára így a helyzet további radikalizálása tűnik megoldásnak, és ideális esetben a pekingi kormány elfogadja követeléseiket. Bár kezdetben az úgynevezett kiadatási törvény eltörlése volt a cél, ennek megvalósulása után már a korlátozás nélküli választójog bevezetése a cél, akárcsak 2014-ben (lásd keretes írás). Lam megválasztása is jól mutatja, hogy a mostani választási rendszerben, ahol a jelölteket a kommunista pártnak is el kell fogadnia, nem lehet valóban a város érdekeit szem előtt tartó vezetőket választani. 

Valójában se Pekingnek, se Lamnak nincs adekvát válasza a mostani tüntetéssorozatra. Amiben bíznak, hogy ahogy 2014-ben, úgy most is idővel (a tanítás megkezdődésével ) a tüntetők haza fognak térni. Lam akkor lenne hajlandó tárgyalásokat kezdeni - jelenleg szinte nem is nagyon tudni, hol van - ha a tüntetők félbehagyják tevékenységüket. A fentebb fölvázolt jellemzők miatt azonab ez nem tűnik valószínűnek, hiszen az elkeseredés és a tüntetésen kívül más lehetőségek hiánya (nincs valódi választás), ez irányba mutat. A tüntetők számára világossá vált, hogy a status quo a város lassú, de biztos integrálása az autoriter kínai rendszerbe. 2014-ben pedig ugyaníyg meg lett ígérve a tárgyalások folytatása, de eredmény nem született.

Trump közbelép

Érdemes figyelembe venni, hogy a mostani hongkongi tüntetések kifejezetten rossz időpontban kezdődtek meg Peking számára. A kereskedelmi háború már önmagában is elég komoly gazdasági károkat okozott, ráadásul különösen fontos ilyenkor Kínának a külföld jóindulatának megnyerése, a szövetségesek keresése. Az amerikai törvényhozás mindkét házában jelentős igény van a tüntetéssorozat fölkaorlására, ráadásul Trump már össze is vonná a két ügyet. Ez egy kiválónlehetőség az USA-nak az érdekei érvényesítésére és ugyanilyen kellemetlen Xi-nek, aki mindenképpen próbálja elkerülni, hogy úgy tűnjön, enged a külföldnek. Ebből kifolyólag a stratégia sikere is kérdéses, de jelenleg a tüntetők se bízhatnak másban. Ha még szeptemberben is kitart a lendületük, akkor elég valószínű, hogy a tervezett kereskedelmi tárgyalásokon Trump és Xi között erről is szó lesz. Ez pedig mindenképpen tovább fogja erősíteni a belső feszültségeket a párton belül.

Távlatosan szemlélve a helyzetet, az ilyen események világítanak rá a kínai állam gyengeségeire, melyek egy bizonyos szint után már nem kendőzhetőek el. Kínában nagyon komoly ellenzéke van a rossz kínai-amerikai viszonynak és a Maoéhoz hasonló irányba haladó diktatúrák, különösen az olyan, fejlett és partmenti városokban, mint Hongkong. Ezt pedig hiba lenne nem kihasználni, a mai Kína ugyanis csupán egyetlen okból nem lövet az emberek közé, az pedig a külföld.