Egyre inkább úgy tűnik, a világtörténelemben inkább kivételnek számít, ha egy ország egyedül képes szert tenni a szuperhatalmi státuszra, ahogy ez történt Amerikával a hidegháború után. Bár már vagy harminc éve jelennek meg döntően szenzációhajhász  írások arról, Kína hogyan veszi át az USA-tól a hatalmat, csak mostanában kezd Amerika komolyabb figyelmet fordítani az ügyre, és nyitott meg egy kereskedelmi háborút az ázsiai országgal szemben. Ez azonban meglepően könnyen fog tudni átcsapni akár egy proxy- , vagy akár konvencionális háborúba is.  Ráadásul mindkét országban romlik az elit támogatottsága, ami még kiszámíthatatlanabbá teszi a reakcióikat. 

Az elmúlt évben rengeteg kisebb-nagyobb jel mutatott arra, hogy a két ország közti viszony végleg megromlott, és nyilvánvalóan többről van szó annál, mintsem hogy Kína kereskedelmi többletre tesz szert az USA-val szemben. A most folyó tárgyalások, melyek lényege, hogy Kína koncessziók által elkerülhesse, hogy 25%-os büntetővámok terheljék a termékeit, úgy tűnik, inkább egy új korszak bevezetője lesz. Az USA elsődleges célja az, hogy megnyithassa magának a kínai piacot, és megszüntesse a kínai piactorzító intézkedéseket, mint például egyes állami vállalatok feltőkésítése, amivel nyilván versenyelőnyre tesznek szert a nemzetközi piacon. Ez azonban csak a konfliktus egyik, rövid távon érdekes része.

Maga a hidegháború kifejezést nem más, mint az amerikai elnökhelyettes, Mike Pence használta. Ő arról beszélt, hogy Ázsiában kettő blokk kezd kialakulni, egy nyitott, Amerika által vezetett és ezzel szemben lép fel Kína, aki egy zárt rendszert próbál létrehozni. Ehhez illeszkedik az is, hogy Lee Hsien Loong, a különösen diplomatikus Szingapúr elnöke arról beszélt, a délkelet-ázsiai országoknak, bár nem szívesen, de állást kell foglalniuk ha a folyamatok így mennek tovább. Majd januárban Xi Jinping, kínai államelnök beszélt arról, hogy

a hadseregnek fel kell készülnie egy háborúra, és bevethető állapotban kell lennie.

Kis ázsiai geopolitika

Ahogy már egy korábbi cikkben írtam róla, a Dél-Kínai-tenger, köszönhetően a rövidtávú amerikai politizálásnak, gyakorlatilag katonailag elveszett, ráadásul ma az USA-n kívül csak Japán és Ausztrália vesz részt a demonstratív hajózási műveletekben, amivel azt jelzik, a tenger nem kínai belvíz. Ugyanakkor az érintett délkelet-ázsiai országok közül egy sem képviselteti magát. E helyett az irányvonalat jelzi, hogy ősszel már Kínával együtt vett részt mind a 10 ASEAN ország egy közös hadgyakorlatban. A térség országai mindig is kétkulacsos politikát folytattak, és bár üdvözölnék az USA nagyobb jelenlétét, ennek hiányában az egyre inkább realitássá váló kínai blokkban keresik a helyüket. Ezt támasztja alá egy nemrég megjelent tanulmány is, mely szerint a térség vezetői már jobban bíznak Kínában, mint Amerikának, köszönhetően utóbbi kiszámíthatatlanságának. 

A térség másik régiójában, a Korea-Japán-Kína háromszögben pedig sokan arról beszélnek, létrejöhet egy történelmi kiegyezés, hiszen az elmúlt években már Japán is sok tekintetben együttműködik Kínával, és akár a híres, "Egy út egy övezet" projektben is szerepet vállalhatnak. A probléma az, hogy a térségben a kínai befolyás exponencionálisan növekedik a gazdasági összefonódottság miatt. Miután szinte kivétel nélkül a legnagyobb kereskedelmi partnere a térség országainak Kína,néhány esetben Japán, míg az USA szerepe hozzájuk képest elenyésző; ilyen fokú gazdasági együttműködés és interdependencia mellett viszont egyre kevésbébb lehet kockáztatni egy Kínával való rossz viszonyt, ami azonban megint csak Kína befolyását növeli. Ebből következik az is, ha a két szubrégió - Délkelet-Ázsia vagy az említett háromszög - valamelyike egyértelműen kínai befolyási övezetté válik, úgy valószínűleg a másik követni fogja. 

Xi ÍJinping államelnök seregszemlén - az elmúlt években a hadsereget szorosabb kontroll alá vonta, majd januárban úgy fogalmazott: fel kell készülni egy háborúra

Ezzel együtt szó sincs róla, hogy Kínát mint a világ új vezetőjét kéne üdvözölni. Fontos tisztában lenni azzal, hogy a két fél vetélkedésének mi a tétje. Először is Kína a világ egy jelentős szeletében szeretne egyfajta saját hatalmi zónát, és ehhez az USA katonai befolyását meg kell törnie. Az USA - mint világhatalom - eddig lényegében a világ bármely pontján szuperior, de legalább egyenlő félként tudott beavatkozni egy esetleges konfliktusba, és semmilyen komolyabb kérdés megoldásából nem hagyták ki (lásd az iráni atomalku, ahol Amerika miatt az egész megállapodás bukott, miközben az EU, Kína, India és Oroszország is támogatta). Amerika most jó úton halad a felé, hogy elveszítse ezt a pozíciót Kelet-Ázsiában. Ez azonban nem jelent önmagában kínai hegemóniát az egész világra nézve. Egyrészt Kína a hadseregét asszimetirkus módon fejleszti, mely az óceánokon átívelő katonai műveletekre nem igazán alkalmas, amire jó, hogy a Kelet- és Dél-Kínai-tengereken megakadályozza komolyabb ellenséges tengeri erők felvonulását. Ebben a tekintetben viszont igen ütőképes erőről van szó: míg májusban arról írtam, hogy az amerikai hadsereg vezetése beismerte, a Dél-Kínai-tenger Kína már csak nagyon komoly áldozatok árán lenne esetleg legyőzhető, novemberben ugyanezt mondta ki a haditengerészet vezetése egy esetleges Japán vagy Fülöp-szigeteken környékén vívott háborúról. Katonai szempontból tehát a kelet-ázsiai - és pacifikus régióban a kínai és amerikai konvencionális harcérték már egy súlycsoportban van. 

Ugyanakkor még ha Kína valóban létre tud is hozni egy kelet-ázsiai blokkot, továbbra is létezni fog egy nyugati blokk, ami az USA-ból és az Eu-ból áll, és gazdasági erejét tekintve legalább akkora, mint Kelet-Ázsia együttvéve, továbbá léteznek olyan regionális hatalmak, mint India és Oroszország, melyek Kínától függetlenek. Harmadrészt továbbra is számolni kell a muszlim világgal, melyet Amerika sem tudott domesztikálni, és valószínű (vannak is erre utaló jelek), hogy Kína is idővel szembe fogja találni magát az iszlamizmussal. A világon azonban a vezető szerepet nemcsak földrajzi-politikai, de technológiai értelemeben is érdemes megvizsgálni. Ezzel értünk el a két ország konfliktusának második aspektusához. 

A technológiai küzdelem

A kereskedelmi háborút elindító kongresszusi jelentés, mely Kína piactorzító gyakorlatait elemezte, korántsem csak Trump kedvenc kampányszövegéről szólt, hogy az amerikaiak elveszítik Kína miatt a munkahelyeiket. A kérdés ennél sokkal komplexebb, és a valódi ok, amiért pont Kína lett az, mellyel szemben valóban megindult a kereskedelmi háború, miközben a választási kampányban más országok is kritizálva lettek, többek közt Németország és Japán, mert a technokrata-bürokratikus elit (mely gyakorlatilag Trump helyett vezeti az országot, a legjobb példa James Mattis védelmi miniszter, akit nemrég menesztettek) felismerte a Kína által jelentett fenyegetést. Kína ugyanis nemcsak, hogy nem nyitotta meg a gazdaságát a külföldi tőke előtt (ez egy érthető lépés, az amerikai piac is zárt volt az 1900-as évek elejéig, mígnem a legerősebb lett a világon), de belátható távolságon belül képessé válhat az amerikai technológiai bázis elérésére. Egyre többen beszélnek arról, hogy a világ több, forradalmi ipari újítás előtt áll, melyek új lehetőségeket hozhatnak a gazdaságba. A fő csapásirány a mesterséges intelligencia, automatizáció és robotika - melyek nyilván összefüggnek egymással. Ezeken a területeken az USA és Kína mai pozíciója közt elenyésző különbség van, hiszen még nagyon korai stádiumban jár maga a tudományos terület. Kína éppen ezért felismerte ennek jelentőségét, és széleskörű programokat hozott létre, hogy utolérje és le is hagyja e területeken Amerikát. 

Ez a verseny tehát ki fog emelkedni az összes többi konfrontáció közül, és ki is jelöli az esetleges (és egyre inkább valószínűbb) hidegháború fő csapásirányát. Míg a Szovjetunió és az USA közt az erő mértékegysége a ballisztikus rakéták, nukleáris töltetek és légvédelmi rendszerek voltak, napjainkban ez egyértelműen az információ és annak kezelése lesz, a legszélesebb értelemben. Kína eddig is rengeteg hackertámadást indított amerikai célpontok ellen, és ez folytatódni fog. Ugyanide tartozik az is, hogy a Huaweit ipari és akár katonai kémkedéssel is vádolják, és az USA-ban már arra szólítanak föl, hogy ne vásároljnak ilyen termékeket. Az információ-áramlás klasszikus formái esetében is érzékelhető a változás: egyre nehezebb kínaiként bejutni amerikai egyetemekre, hiszen fölmerült, hogy a tudományos eredményeket ellopják és később Kínában hasznosítják. Ugyanide tartozik, hogy egyre több kínai kutatótól tagadják meg az amerikai vízumot. 

Az információnak, egészen pontosan az adathalmazoknak van egy további aspektusa is, mellyel Kína már jó ideje kísérletezik. Ez pedig a sokat emlegetett AI diktatúra, az orwelli állam. Kínában az embereket 2020-tól gyakorlatilag teljes megfigyelés alá helyezik, és pontozzák viselkedésüket aszerint, hogy mennyire jó állampolgárok. Függetlenül ennek a morális megítélésétől, Kínában ezzel jelentősen meg fog nőni a politikai stabilitás. Az emberek sokszor játéknak tekintik ezeket a rendszereket, és ha a párt kedve szerint viselkednek, kedvezményeket is kaphatnak. A másik fontos kutatási terület, hogy a mesterséges intelligencia segítségével elemzik, milyen igényei lehetnek a lakosságnak, melyek kielégítése elégedetté teszi őket a rendszerrel szemben. 

Nem gondolom, hogy a diktatúra lenne az emberiség kívánatos jövője, de sok tekintetben szervezettségben és a stratégiai célok meghatározásában Kína jelentősen az USA előtt jár. Az amerikai politika ma szimbolikus ügyek mentén tagozódik, melyeknek az ország hosszútávú jólétére semmilyen kihatása nincs, jó példa erre a mostani kormányzati leállás a gyakorlatilag az amerikai szempontból filléres mexikói fal miatt. Persze ugyanez a felkészületlenség volt jellemző a második világháború előtt is, mégis sikerült pár év alatt a világ legütőképesebb hadseregét létrehozni. A demokrácia és szabadság adta kreativitás kérdés persze, hogy elég lesz-e a világon legnépesebb és gazdasági erejét tekintve az USA-val egy súlycsoportban levő Kínával szemben. 

Botladozó óriások

Miközben  Kína fölemelkedéséről beszélünk, fontos látni, hogy ez egyre kevésbébb jelenti egyben a gazdaság egészséges növekedését is, inkább arról van szó, hogy Kína most kezdi betölteni a gazdasági ereje által megérdemelt szerepet. A kínai modell kifújni látszik, egyre több az arra utaló jel, hogy a hivatalos, 6,5%-os növekedésnek valójában a feléről lehet maximum szó., amit tovább lassít a kereskedelmi háború. Ebből a szempontból érthető is, Kína miért indított útjára államilag finanszírozottt gazdaságfejlesztő programokat, hiszen ezek nélkül csak eladósodással lenne képes fönntartani az alapvetően extenzív gazdasági növekedést, lényegében az ezekre adott válasz volt a kereskedelmi háború. Ezzel együtt Kína ma már rendelkezik azzal a gazdasági potenciállal, amivel sikeresen lehet alakítani a régió geopolitikai arculatán. Úgy látom, sok minden fog az elkövetkező években az időzítésen múlni. Kína mintha dupla vagy semmit játszana az előbbiek szerint, azaz vagy sikerül létrehoznia egy vele szemben baráti környeztet, nem is feltétlenül blokkot, és akkor képes lesz tovább fejlődni, vagy a kereskedelmi háború vissza fogja vetni a gazdaság egészének fejlődését, maximum egy-egy stratégiai ágazat fejlődhet. Nagy valószínűséggel a most folyó tárgyalások egy olyan átmeneti megoldással végződhetnek, ahol Kína megígéri, hogy több primőr amerikai terméket vásárol (élelmiszerek, nyersanyagok), de ez a hosszútávú problémát - a technológia kérdését - nem oldja meg. Ezt azonban mindkét vezető - Trump és Xi Jinping - sikerként kommunikálhatja otthon. 

A kérdés az, hogy ez után mi következik. Egyértelmű, hogy egy hatékony kereskedelmi háború nagyon súlyos következményekkel járhat Kína stabilitására nézve, akár újabb, Tiennamen téri eseményekhez hasonló történések is bekövetkezhetnek, de valószínűleg egy, a mai Japánéhoz hasonló stagnálást venné kezdetét Kínában. Ez azonban az USA-ban is éreztetné hatását, bár sokkal kisebb mértékben. Mint ahogy az is egyértelmű, hogy a kereskedelmi háború nélkül Kína hosszútávú fölemelkedése és valószínűleg az USA utolérése nem kérdéses. Bár Trumpnak a fő gazdasági tanácsadója (Peter Navarro) azon a véleményen van, hogy lehetőleg minden gazdasági kapcsolatot le kell építeni Kínával (decoupling) ezt politikai értelemben senki nem fogja fölvállalni a gazdasági károk miatt. Innentől kezdve marad a kisebb mértékű, fokozatosan mélyülő konfrontáció fönntartása. Figyelembe kell azonban azt is venni, hogy a térségben található amerikai szövetségesek - élükön Japánnal - maguk sem támogatnának egy olyan szcenáriót, ahol Kína "kiéheztetése" a cél, részint a mélyebb gazdasági összefonódottság és részint a kulturális kapcsolatok miatt, ami miatt Amerikára mindig is kissé ferde szemmel néznek a térségben. 

Itt megint szembeötlik a konfliktus az USA rövid- és hosszútávú érdekei közt. Trump számára a fő cél, hogy megnyittassa a kínai piacot az amerikai cégek előtt (ez főleg a szolgáltatószektort - bankok, biztosítók és tech cégeket érinti), ami azonban sok szempontból maga a megoldás lehet a kínai gazdaság problémáira. Ezzel ugyanis versenyhelyzetbe kerülnének, és újabb iparágak is megjelennének. Kétségkívül a rezsim számára minden önálló szereplő zavaró a gazdaságban (fontos leszögezni, hogy Kínában a szabadpiac-diktatórikus állam koncepció a végéhez közeledik, ma már a gazdaságban is a párt az úr), de most mégis hajlanak a megállapodásra és koncessziók adására, és talán ők félnek leginkább az általuk is szított belső nacionalizmustól. Ez is azt mutatja, hogy a két fél kapcsolata nagyon is összetett, aminek itteni bemutatása is csak vázlatos, rengeteg további tényező van (amiket majd megpróbálok újabb bejegyzésekben megvilágítani pl. Kína stabilitása, a párt szerepe, a gazdasági modell vége stb.) és a politikai-hatalmi ellentétek mellett a gazdasági életben sokkal mélyebb kapcsolatokra lehet számítani, mint ami az USA és Szovjetunió közt volt. 

Összegzés

Összességében tehát hosszú távon elkerülhetetlennek tűnik egy mélyülő hidegháború a két fél között, ahol a döntő szempont az információs rendszerek fejlettsége lesz. Érdemes belegondolni, hogy miközben a Kína által gründolt 5G hálózatok ahogyan lehetővé tesznek egy távolból elvégzett műtétet (ami nyilván gazdaságilag önmagában is előnyös) úgy teret engednek a hadászatban is olyan, csak a filmekben látott fegyverekhez, mint például egy távolról irányított robothadsereg. A gazdasági életben pedig a mesterséges intelligencia olyan termelékenység-növekedést idéz elő, amivel egy ország termékei könnyen válhatnak olcsóságuk folytán a legkeresettebb. 

A kérdés sokkal inkább az, vajon márciustól (illetve ez után, hiszen Trump már bejelentette, hogy nem ragaszkodik a dátumhoz) milyen fokon folytatódik a viszony elmérgesedése. Kína egyértelműen lépéskényszerben van, és az amerikai feltételek elfogadása okozhat nehézséget átmenetileg, de hosszú távon az amerikai fél kifizetésével gyakorlatilag kizárólag a belső tényezők függvénye lesz, hogy a kínai gazdaság meddig fejlődhet (ez pedig egyáltalán nem jelenti azt, hogy sikerül is utolérni az USA-t) Az USA tekintetében pedig a már említett konfliktust figyelhetjük meg a bürokrácia és Trump érdekei közt - utóbbi érdekelt abban, hogy Kínát hosszú távon nyomás alá helyezzék, míg előbbi számára a rövidtávú gazdasági eredmények is ugyanilyen fontosak, de az időközi republikánus vereség után aktívabb elnöki szerepre lehet mindenképp számítani, amibe beleférhet a háborús retorika Kínával szemben.