A legtöbb elemzés az amerikai választás után azt vonta le konklúzióként, hogy az ország megosztottsága történelmi szinteket ér el, korábban példa nélküli volt. Fontos azonban azt is látni, hogy egy kérdésben valódi kétpárti egyetértés van, ez pedig a kereskedelmi háború Kínával szemben. Kína valamely oknál fogva abban bízik, hogy a demokrata győzelem az alsóházban számára jobb feltételeket fog eredményezni, de ennek nem sok alapja van. Az ugyanakkor tény, hogy a Kínához való viszony megkerülhetetlen téma lett az amerikai belpolitikában, az amerikai közvélemény pedig egyre inkább Kína-ellenessé kezd válni.
Az amerikai külpolitika Obama elnöksége alatt kezdett igazán Ázsiára fókuszálni, hiszen Kína felemelkedése ekkor már nagyon látványos volt. Ez azonban még inkább egy semleges viszonyulást jelentett, ahol elsősorban az ázsiai országokkal való kapcsolatok értékelődtek fel, és a cél a minél mélyebb amerikai jelenlét volt a térség gazdasági, politikai és katonai szervezeteinek életében. Trump egyik fő kampányüzenete az volt, hogy vissza kell szerezni Kínától az "elrabolt" munkahelyeket. Ez a retorika az amerikai rozsdaövezetben mindenképp működött, ami mondjuk ki, lényegében a mérleg nyelve volt az elnökválasztásban.
A térképen jól látszik, hogy Trumpnak sikerült a klasszikus észak-dél osztatú (lásd fekete vonal) demokrata-republikánus párharcon változtatni 2016-ban, és az úgynvezett "Rust Belt" (rozsdaövezet) államaiban is nyernie, melyeket a Kínával való kereskedelem leginkább érintett (lásd a sárga kört). Lényegében ezek az államok szolgáltak a mérleg nyelveként (keleten és az ország középső területein lényegében a papírforma érvényesült)
Trump első fél éve katasztrofálisra sikeredett, rengeteget esett támogatottsága, a külpolitika terén pedig mindenkivel összerúgta a port. 2017 nyarán kezdett el valóban Kínával foglalkozni. A kitelepülő cégekkel nem sokat tudott kezdeni, és az általa bevezetett adócsökkentés sem hozott vissza munkahelyeket, azonban ekkor kezdődtek meg a vizsgálatok a kínaiak technológiaszerzését illetően. Arról van szó, hogy ha egy vállalat Kínába települ, akkor ott kötelezik arra, hogy megossza az általa használt technológiák egy részét, amit gyakran egy helyi cég lemásolt, ezzel ingyen megszerezve azt, ami a fejlesztőnek akár évtizedekbe telt. Ez adta a jogi keretet ahhoz, hogy vámokat kezdjenek kivetni a kínai termékekre. És nagy valószínűség szerint ez volt az, ami Trump népszerűségét megmentette. A saját magáról kialakított képet (kemény tárgyaló, "make America first" stb.) Kínával szemben kiválóan tudta alkalmazni, ráadásul az ázsiai ország sok tekintetben meghátrálni látszik (lásd keretes írás).
Működik-e a kereskedelmi háború?
Bár Trumpot leginkább közgazdász tanácsadói biztatták a kereskedelmi háború elindítására (különösen a különc Peter Navarro, aki a 2000-es évek óta több könyvet adott ki a "kínai fenyegetésről") valójában közgazdasági szempontból nem sok értelme van. Az ország kereskedelmi deficitje ugyanis nem más, mint a fogyasztás és a megtermelt javak különbsége. Másfelől a kínai kereskedelmi többlet az USA-val szemben továbbra sem csökkent, ugyanis a kereskedelmi háború miatt a jüan veszíteni kezdett értékéből, így gyakorlatilag az árfolyam esése kiegyenlítette a vámokat.
Ha azonban a kereskedelmi háborút úgy vizsgáljuk, mint a világ vezető hatalmának az erőfeszítését arra, hogy megakadályozza a feltörekvő Kína elsőbbségét, úgy már sikeresebbnek tekinthető. A valódi kérdés ugyanis, hogy Kína utol tudja-e érni az olyan stratégiai ágazatokban az USA-t, mint az AI, biotechnológia vagy éppen a félvezetők és microchipek. Kína ugyanis éppen arra készült, hogy ezekben az ágazatokban a korábbi, megszokott módszerrel - állami támogatások, a világpiac letarolása dömpingáruval és a technolóiga ellopása - felzárkózzon. Lényegében ezt megakadályozandó, kvázi tárgyalási alapként kezdett az USA bele a kereskedelmi háborúba. A kínai gazdaság pedig a látszat ellenére igenis nagy bajba kezd kerülni, így nem kizárható, hogy engedményeket fognak tenni, és liberalizálják a hazai piacot.
Az amerikai közvélemény ezzel párhuzamosan egyre inkább ellenségesebb lett és lesz Kínával szemben. Nemrég jelentette be például a neves Johns Hopkins Egyetem Orvosi Kara, hogy nem fogadnak külföldi vendégkutatókat, miután félő, hogy az egyetem eredményeit megosztanák a hazai kormányzattal. Ez a lépés egyértelműen a kínaiakat célozza, akik a legnépesebb külföldi csoport az amerikai egyetemeken. A lépés rasszista éle ellenére azonban igenis valós problémáról szól, ugyanis Kína vastagon részt vesz az egyetemi hallgatók megszervezésében, bár tegyük hozzá, sok kínai diák nem szívesen vesz részt ebben.
Nyilvánvaló, hogy nem csak a munkahelyekről van szó, hanem a kínai technológiai fejlődés lassításáról, mi nem mást jelent, mint egyszerűen megakadályozni azt, hogy Kína átvegye az USA vezető helyét. Ez azonban nem sokat segít a rozsdaövezet munkásain, inkább a Szilikon-völgyet érinti, de ettől függetlenül politkai értelemben működni látszik. Kínának valóban vannak barátai a demokraták közt, akik a korábbi, Obama által preferált, puhább, együttműködés és elrettentés politikája közt helyet foglaló (angolul az "engagement kifejezést használják) stratégiát követnék, és ellenzik egy új hidegháború létrejöttét.
Az amerikai közvélemény változása Kína tekintetében - kék jelzi azok arányát, akik rossz véleményen vannak, míg a zöld az ellenkezőjét. A legrosszabb a helyzet a 2016-os elnökválasztás alatt volt, de most se jó ,és egyértelműen romló tendenciát mutat
Ezek a hangok azonban nem elég befolyásosak már, bár az egyik legismertebb példa Henry Kissinger, aki a választások után már járt is Kínában. Ha a demokraták azonban 2020-ban győzni akarnak, nekik is folytatni kell ezt a politikát, tekintve a népszerűségét. Elég kipróbálni, ha valaki egy Kínáról szóló angol nyelvű cikket olvas, és megnézi a kommenteket, mindenki Trumpot méltatja, pártállástól függetlenül.
Ez a felállás persze teljesen érthető is, és nekem is szimpatikusabb egy USA mint Kína vezette világ. Tény azonban - ahogy többen is figyelmeztetnek, legutóbb Ben Hodges, nyugalmazott amerikai tábornok - hogy a két ország közt kirobbanó háborúnak egyre nagyobb az esélye az elkövetkezendő évtizedekben. Szeptember végén például eddig példátlan eset történt, amikor egy, a Dél-Kínai-tengeren manőverező amerikai hajót 41 méterre közelített meg egy kínai romboló. Ehhez ráadásul az amerikai közvélemény is adott ugyebár, akárcsak 2001-ben és 2003-ban, az iraki és afganisztáni háborúk esetében. Nyilván az se véletlen, hogy azóta nem történt ilyen támadás, hiszen 2008-ban Obama lényegében azért nyert, mert elítélte az iraki háborút. Kínában korábban éveken át szították a nacionalizmust, jelenleg azonban visszakoznak, és próbálnak visszatérni a korábbi, barátságosabb, meghunyászkodó és együttműködő Kína felé. Ugyanakkor ahogy eszkalálódik tovább a kereskedelmi háború, és lesz egyre nagyobb összegekről szó, úgy lesznek a felek is egyre kiszámíthatatlanabbak. Ráadásul Trump feltehetően a demokrata többségű Képviselőházra a korábbi politikáinak radikalizálásával fog válaszolni, hogy egyszerűen fogalmazva "elvigye a showt előlük", és az ellene indított vizsgálatokról elterje a figyelmet, így egy még súlyosabb kereskedelmi háborúval számolhatunk (a választás után már belengette, hogy a japán autókra is vámot vet ki - ennek azonban az ázsiai visszhangja és egy esetleges japán-kínai kiegyezés, melyre sok jel utal, már egy másik téma).
A szeptemberi incidens egy fényképen
