A nyugati ember számára Japán még mindig megmaradt egyfajta titokzatos helynek, a különc kultúrájával, furcsa szokásival. Valójában sok japán még mindig maga is hisz ebben, de a világlátottabbak viszont kritikusak ezekkel a nézetekkel. A japán egyediség tudata másrészről táptalaja a rasszizmusnak is.
Japán modern kori történelme 1854-el kezdődik, amikor az amerikaiak megnyitották az országot a külföldi kereskedők, és hajók előtt. Az 1868-ban kezdődő modernizációs kormányzás, a Meidzsi-korszak ezt az alávetettséget próbálta levetkőzni magáról, és akarták utolérni (sok tekintetben lemásolni) a Nyugatot. Az igazi identitásválság akkor keződött, amikor az első világháború utánra Japánnak ez majdhogynem sikerült is. Gyarmataik voltak, fejlett, ipari gazdasággal rendelkeztek. Ugyanakkor azt már nem sikerült elérni, hogy az első villágháborút lezáró békébe betegyék azt, hogy minden rassz egyenlő. A japánok elkezdtek visszatérni az ázsiai gyökerekhez, és Nyugatot dekadensnek nevezték. Lényegében ez votl az ideológiai alapja a Perarl Harbor elleni támadásnak (a több, gazdasági ok mellett).
A második világháború után bekövetkező "japán csoda" alatt a nemzeti identitást új alapokra helyezték. Immár az ország tényleg nemzetközileg is el lett ismerve (tagja lettek a a G-7 csoportnak). A 80-as években sokan attól kezdtek félni az USA-ban, hogy a szigetország lehagyja őket, aztán kipukkadt az ingatlanlufi, és a fejlődés megállt. Ezen időszak alatt azonban a japánok elkezdtek hinni abban, hogy ők sok tekintetben a legjobbak, és mindenekelőtt mások, mint a többi nép. A Nyugat részei, de rájuk nem jellemzőek az ottani kultúra "elfajzásai". Nagyjából ezer, a japánul nihondzsinronnak nevezett vitáról szóló könyv jelent meg (lásd keretes írás) Ez arról szólt, hogy miben tér el az ország a világ többi részétől. Elég bizarr, a rasszizmus határát súroló elméletek láttak így napvilágot: a japán nyelv különlegességéről, ami miatt a japánok máshogy hallják a természet hangjait. Vagy arról, hogy a japánok agya miért a leghatékonyabb.
Nihondzsinron (日本人論) - elmélkedés/vita a japánságról
A múlt század háború utáni évtizedeiben alakult ki egy tudományos-civil diskurzus a japánokat megkülönböztető jegyekről. Ezen időszak alatt több száz, a témába vágó könyv jelent meg. A 80-s évekre a lakosság nagyjából fele erősen befolyásolttá vált általa, átvette ezeket a nézeteket, amely időszak a csúcspont is volt egyben, azóta a fiatalabbak egyre kevésbébb hisznek benne.
A nihonjinron fő irányvonala, hogy a japánok egyediek, így a külföldiek csak részben képesek átvenni annak kultúráját, voltak, akik egyedi vérvonalról beszéltek. Az egyediség oka a homogenitás, ami napjainkra különleges értékként lett kezelve (lásd bevándorlás ellenzése) Ez először erősen rasszistának hathat, azonban az is tény, hogy az országba érkező külföldiekkel a japánok szinte kivétel nélkül barátságosan viselkednek, és adott esetben az 1%-nyi külföldivel is együtt tudtak működni a munkahelyen, Tehát az emberek inkább csak vallották ezeket a nézeteket, míg a gyakorlatban nem is nagyon kontaktáltak a külfölddel.
A főbb elképzelések a japánság mibenlétéről azonban továbbra is látens módon meghatározzák a közbeszédet. A nihonjinron függetlenül valóságtartamától a politikai gondolkodást is erősen befolyásolta. Sokan ezt a annak tudják be, hogy a világháború után a nacionalizmus alábbhagyott és kvázi ezt helyettesíti a nihonjinron egy szelídebb formában, ami a hódítás helyett a japánok kulturális, kognitív felsőbbrendűségét hírdeti.
Balra fönt - A homogenitás hegemóniája - H. Befu könyve, aki a nihonjinron legismertebb japán kutatója
Örök másodhegedűs?
Ha megnézzük a japán történelmet, akkor azt látjuk, hogy a japán nagyhatalmiság egyszer sem tudott igazán kifejlődni. Bár mindig számottevő ország volt, Japán mégis eltörpült Kína mellett, de a "központi birodalom" sosem tudta bekebelezni, míg a legtöbb mai ázsiai ország Kína fennhatósága alatt volt. Ugyanez igaz a 90-es évekre is. Japán, a világ második legnagyobb gazdasága a saját hadsereg hiánya miatt nem tudott önállósodni, lényegében az USA meghosszabbított keze volt. A történelem során tehát Japán mindig egy rend része volt, és nem annak alakítója. Így különösen fontossá vált az, hogy megkülönböztessék magukat a központtól. Ezek a tendenciák már a 19. század előtt is megfigyelhetőek, ahogy Kínától tartják távol magukat. Majd ahogy a 20. században válnak a Nyugat részévé, és jobbá, mint a nyugati ember.
Ezt a narratívát erősíti, hogy az ország lakossága valóban izolált volt. A világról alkotott kép a múlt században még főleg a sajtótermékeken keresztül alakult ki, melyek erősen befolyásolva voltak az úgynevezett nihondzsinron által. Ez egy olyan nézetrendszer, mely a japánok különlegességét olyan dolgokban találta meg, mint például, hogy a japán nyelv különleges gondolkodásra tanít, illetve hangzása miatt a japánok érzékenyebbek a természet iránt. Ezek persze csak a jéghegy csúcsát jelentik, de megágyaztak a japán rasszizmusnak. A nihondzsinron a japánokat tisztábbnak, becsületesebbnek, jobb munkaerőnek mutatta be, mint a többi ipari társadalmat. A nyugati kultúra látens megvetése - az USA és Európa, illetve az ottani emberekért való rajongás mellett paradox módon jelen volt és még ma is jelen van Japánban.
A többi ázsiai országgal szemben könnyebb volt különbséget tenni - ők később érkeztek és sokáig egyikőjük sem volt olyan gazdag, mint Japán. Az ázsiai kistigrisek fölemelkedésével azonban elindult egy folyamat - a japán egyediség egyik alappillére megingani kezdett. Később - a 90-es évektől - egy másik, akkor még regionális hatalom, Kína kezdte megkérdőjelezni a japán befolyást. Japán vesztett presztizséből, és se a régióban, se a világon nem tűnt már igazán egyedinek, bár a manga és anime kultúra hatása a világ sok helyén jelentős volt, de már senki se félt attól (mint a 80-as években), hogy Japán egyszer utoléri az USA-t.
Tokió a 80-as években - ekkoriban Japán nemcsak a régió, hanem a világ élvonalába tartozott gazdagság, fejlettség, technológia területén
Új szerep a 21. században
Ez a váltás azonban nem fájdalom nélküli. Egy korábbi cikkben - Szexmentes élet, elzárkózás, pesszimizmus - Japán elveszett generációja - a japán fiatalok problémáiról írtam, ami nem független a kérdéstől. A 80-as évek csodált, egyedi japán modellje már nem működött a 90-es években, ami félelmeket váltott ki az ország lakosságában. Ezzel együtt sokan ekkor jutottak ki a diákok közül külföldre, akik már nem mint versenytársakra, hanem mint barátokra tekintettek az ott élőkre. Így a külföldről alkotott kép is kezd közelebb kerülni a valósághoz, a nihondzsinron egyre inkább csak az öregek világképét befolyásolja.
Ez az átalakulás azonban egyáltalán nem rossz Japán számára, mégha az idősebb generációk így is élik meg esetenként. Az országban nyílt titok, hogy a gazdaság problémáira a külföld tud segítséget nyújtani. Ez egyrészt a kereskedelmi kapcsolatok fejlesztését, másrészt akár (bár ez még távolinak tűnik) a bevándorlást jelenti. A mai japán fiatalok talán még mindig kissé furcsán viselkednek a külföldiekkel, de ez inkább a félelelem miatt van így.
Japán talán a hosszú Nyugattal való interakció után végre megtalálhatja helyét a világban, elvetve ezzel az önigazolást szolgáló különlegességhez való ragaszkodást. Ezt a változó hatalmi helyzet Kelet-Ázsiában kényszerítette ki végső soron: ma Japánnak együtt kell működnie Tajvannal, a Fülöp-szigetekkel, Ausztráliával, Indiával és sok délkelet-ázsiai országgal, hogy biztonságban érezhesse magát, továbbá Kínával szemben is más hangot kell megüssön. Újonnan Japán a demokrácia, szabad hajózás regionális bajnokaként tekint magára, és az említett országokkal egy közös, Kínát ellensúlyozó blokkot próbál létrehozni, amiben vezető szerepe lehet. Ennek alternatívája továbbra is lehetne egy az USA-val való szoros szövetség, de Trump fölbukkanása mindenesetre bizalmatlanabbá tette Japánt, azóta próbálnak önállóban föllépni. A másik oldal Kína jelenthetné, azonban a két ország közti paritás nem teszi ezt elfogadhatóvá Japán számára, a kínai szupremácia elfogadása nem opció így.