Észak-Korea ebben az évben már sokadszorra végez rakétakísérleteket, az évben az elsőt még febuárban, majd a tavasz folyamán is több kísérlet történt, ami viszont újdonság, hogy július 4-én sikeres interkontinentális rakéta tesztet hajtottak végre (ICBM), amivel elvileg a világ bármely pontját, de az USA-t mindenképpen elérnék. Végül július 28-án történt az utolsó kísérlet eddig. Az USA először úgy tűnt, keményebb politikát fog folytatni Trump alatt, viszont a helyzet bonyolultsága miatt valószínűleg nem fog sor kerülni komolyabb katonai konfliktusra. Még májusban csapatösszevonások történtek a térségben, és három amerikai anyahajó is Dél-Koreában állomásozott. A július 28-i eseményre pedig a válasz az volt, hogy amerikai bombázók repültek át Észak-Korea felett.
Amikor egy potenciális konfliktus következményeiről beszélünk,figyelembe kell venni, hogy az USA adatai nem kielégítőek a rakéta-kilövő állomásokról, így egy támadás során kérdéses, el lehet-e pusztítani a rezsim tömegpusztító fegyvereit azok használata nélkül. Ez azért fontos, hogy Dél-Korea nem szenvedjen jelentékeny veszteséget, és így megmaradjon a bizalom az amerikai szövetségben. Fontos tényező Kína is, mely egyértelműen ellenez bármilyen katonai akciót.
A nukleáris fenyegetéssel persze van mód együttélni. AZ USA rendelkezik megfelelő védelmi képességgel, Dél-Korea pedig az USA-tól légvédelmi fegyverrendszert kapott (THAAD), melyet viszont Kína fenyegetésként fog föl, és gazdasági szankciókkal sújtja érte Dél-Koreát.
A dél-koreai hozzáállás a kérdéshez az évek során sokat finomodott, és a dél-koreai elit fiatalodása folytán az elköteleződöttség az ország egyesítésére is csökken. Alapvetően két markánsabb politika létezett, bal- és jobb oldal váltakozása szerint. Míg előbbi főképp az északi szomszéddal való gazdasági együttműködésben bízott, mondván, ezzel az ország nyitottabbá válik, a jobboldal az izolációt választotta, és gyakorlatilag egyfajta kiéheztető stratégiát követtek. Jól látszik, hogy amíg ezt a politikát folytatták több mint tíz éven keresztül, addig Észak-Korea csak egyre agresszívabb lett. A rezsim egyetlen célja, hogy fönntartsa létét, és ehhez bármire képes. Az izoláció még fenyegetettebbé tette, és a közte és az USA közt feszülő asszimetria miatt a blöfföt válaszotta: megpróbál minél nagyobb erőt fölmutatni. Az atomfegyver és mint most júliusban kiderült, az ennek elszállítására képes ballisztikus rakéták viszont már valóban komoly elrettentő erőt képviselnek.
A jelenleg regnáló baloldali vezetés az élen Moon Jae-in elnökkel az úgynevezett Napfényes politikát követné. Ez gazdasági, humanitárius támogatását jelentené az Észak-Koreai rendszernek. Tehát gyögyszereket, ételadományokat küldenének, továbbá újra kinyitnák a Keszong ipari parkot, amit egy dél-koreai tulajdonú telep a határon. Ezekért cserébe a logika szerint Észak-Korea hajlandó lenne a nukleáris kapacitásait leépíteni. Ez viszont nem valószínű. A rezsim ma már többet akar: közvetlen tárgyalás az USA-val és biztonsági garanciák. A baloldai kormány másik terve a THAAD-tól való visszalépés volt, ami a Trumppal való június 29-i találkozón már elvetett. Ezen a találkozón sikerült megerősíteni a szövetséget, és a lakosság fele is erősen elkötelezett ez irányban.
Adná magát a Kínával való tárgyalás, hiszen az elszigetelt Észak-Koreának ő maradt az egyetlen szövetségese, és gazdaságilag is tőle függ. Kína hozzáállása a kérdéshez kétértelmű: újonnan az ENSZ-ben nem vétózza meg az Észak-Koreát elítélő határozatokat, és elvileg részt is vesz a szankciókban, bár valójában továbbra is ugyanolyan mennyiségű szént vesz (mely jelenleg az egyetlen komoly kereskedelmi terméke szomszédjának). Az észak-koreai kereskedelem 90%-a Kínával bonyolítódik le. Viszont a "kistestvér" léte Kína számára is kezd aggasztóvá és hátrányossabbá válni, viszont az e mellett lévő opciók sem jobbak. Kína számára elsődleges a stabilitás, melyet bármilyen rezsimváltás, különösen a katonai erő bevetésével történő megzavarna. Jelentős menekülthullám indulna el Kína felé, amit természetesn módon Peking el akar kerülni. Másfelől Dél-Korea amerikai elkötleződöttsége még kevésbébb teszi kívánatossá a rendszerváltást, hiszen így az egész ország amerikai érdekszférába kerülne. E mellett viszont a nemzektzöi szinten egyre elismertebb Kínát (ezt értem a nemzetközi konfliktusra, a szűkebb térségben megítélése bonyolultabb) nem tűnteti föl jó színben a világ legbrutálisabbb diktatúrájának támogatása. Ugyanakkor amíg Korea "forró", addig az USA a prioritások miatt nem tud a dél- és kelet-kínai tengeren folyó dolgokkal foglalkozni, különösen az alapvetően izolacionista Trump elnöksége alatt. Kína jelentős sikereket ér el jelenleg is a délkelet-ázsiai államokkal a tengereken való érdekérvényesítést tekintve.
E mellett más lehetőség nem maradt, mint a Kínával való egyezkedés. Egy elképzelés szerint minden országnak meg kéne bizonyosodnia arról, ami a legfontosabb neki. Kína egy független Észa-Koreát akar, Észak-Korea függetlenséget, az USA az atomfegyverek leszerelését. A bizalom hiánya miatt viszont előbbi kettő nem érdekelt a változásban. Az USA egyetlen módszere, hogy szanckiókat alkalmaz Kínával szemben. Ez ma is folyik, bár alacsony szinten, olyan cégeket érint, melyek üzletlenek Észak-Koreával, például a Dandong Bank. Ezt tehát ki kéne bővíteni. A probléma viszont, hogy USA szempontjából kérdéses, vajon ez megér-e ennyit. Eleve Amerika ritkán alkalmaz politikai nézeteltérések esetén gazdasági szankciókat (ellentétben Kínával, ahogy mondjuk Dél-Koreával szemben eljárt). Ehhez valami komolnyak kell előfrudlnia. Tehát míg Észak-Koreával (és Oroszországgal) szemben szanckiókat alkalmaz, Kína még nem fér bele a kategóriába, hiszen katonailag nem tesz ellenséges lépéseket, de fönntartja Észak-Koreát mint rpoxy államot.
Érdemes kitérni az észak-koreai térsadalom helyzetére is. Ahogy az elmúlt évtizedekben lejátszott belső fölkeléseket vizsgáljuk (mely szempontból főleg az "arab tavasz" által érintett országok relevánsak) azt vesszük észre, hogy Észak-Koreában sok tényező hiányzik, ami miatt ott ez megtörténhetett. Korea egy sokkal elnyomóbb, zártabb diktatúra. Ami figyelemre méltó, hogy ma már a gazdaság 50%-a a magánszektorból származik. Ez főleg a 90-es évek végén történt éhésg óta van így, amikor a kormány realizálta, hogy nem képes az ország gazdasáágt irányítani. Végső soron egy limitáltan kapitalista réteg is kialakult, akik relatív jólétet hoztak létre. Az ő megnyerésük kulcsfontossgáú lene bármilyen változás esetén. Sok kutató mégis úgy látja, ők védve üzleteiket, már nem érdekeltek az egyesülésben, hiszen az dél-koreai verseny tönkretetenné őket. Nos, gazdasági szempontból elismerem, hogy ez így van, de az extrém viszonyok miatt ezt úgy gondolom, fölül lehet írni.
Ami viszont továbbra is a leginkább valószínűnek tűnik, hogy minden marad a régiben. Észak-Korea atomhatalmommá vált, és így bebiztosította létét. A fegyver használata egyáltalán nem lenne racionális döntés, hiszen automatikus megszállást jelentene, és így az ország is elvesztené függetlenségét. Tehát nem tartom valószínűnek a katonai konfliktust, ugyanis az USA túl sok kétséggel rendelkezik ahhoz, hogy a tettek mezejére lépjen.
http://www.eastasiaforum.org/2017/07/30/moon-assembles-dream-team-but-north-korea-unwilling-to-play/
http://www.eastasiaforum.org/2017/07/20/cloudy-forecast-for-moons-sunshine-policy-2-0/
http://www.eastasiaforum.org/2017/07/10/launch-of-the-trump-moon-era/
http://www.eastasiaforum.org/2017/06/20/thaad-is-no-easy-withdrawal-for-moon/
http://www.eastasiaforum.org/2017/06/27/a-peace-regime-on-the-korean-peninsula/
http://carnegieendowment.org/2017/07/25/three-ways-u.s.-can-prevent-kim-jong-un-s-nuclear-missiles-from-taking-off-pub-72630
