A cím többértelműsége jelzi - hiszen egyszerre utalhat a leköszönő miniszterelnök, Abe Shinzo rossz egészségügyi állapotára, a japán gazdaság gyengeségére, vagy a koronavírus relatíve gyenge kezelésére - hogy a szigetország mennyire nehéz helyzetben van jelenleg. Abeval az elmúlt harminc év leghosszabb ideig regnáló és legnépszerűbb miniszterelnöke távozott, és kérdés, hogy lesz-e aki legalább hasonlóan olyan sikeresen tud manőverezni a két szuperhatalom, Kína és Amerika hidegháborújában, illetve folytatja a stagnálásból kivezető reformfolyamatokat. Helyzetkép a japán útkeresésről.
Japán az 1980-as években felért a csúcsra, a főbb technológiai innovációk terén az USA-val is felvették a versenyt. Ez volt a Walkman és az animék elterjedésének a korszaka, és már Hollywoodot is japán cégek kezdték felvásárolni. Az évtized végére azonban valami nagyon megváltozott, és innentől kezdve Japán a fejlett világ fekete báránya lett - ez volt a gazdasági stagnálás és defláció korszakának kezdete. A helyzetet a legjobban talán a Nikkei 225, a legnagyobb japán cégek tőzsdeindexe mutatja meg: annak 1989-es csúcsa majdnem 40000 jen volt, ma pedig alig éri el a húszezret, ami példa nélküli a nagyobb indexek körében (lásd ábra lent).
A gazdaság lassulását sokan a japán demográfiai helyzettel hozzák összefüggésbe, hiszen a 80-as évek óta csökken a lakosság száma, magyarán egyszerűen nincs elég ember, hogy a korábbi, nagyobb lakosságra méretezett gazdaságot működtesse, ami a deflációt is magyarázza. Valójában azonban csupán annyi történt, hogy a munkavállalók száma stagnálni kezdett, de egyelőre még nem csökken (ugyanis a nők bevonása komoly tartalékot jelent - erről lásd később). A probléma valódi oka a japán versenyképesség erodálódása volt, azaz a munkaerővel együtt a termelékenység is stagnált. 
forrás:https://da.wikipedia.org/wiki/Nikkei_225#/media/Fil:Nikkei_225(1970-).svg
A válság gyorsan politikai természetűvé is vált, a szigetországban az elmúlt húsz évben mindössze kettő miniszterelnök volt, aki legalább két évet a székében tudott tölteni. Közülük az egyik a szintén rendkívül ambíciózus Koidzumi, a másik pedig értelmszerűen Abe volt.
Abenomics
2012-es hatalomrakerülését egy rövid, addig példa nélküli, hároméves ellenzéki kormányzás előzte meg (Japánban a 60-as évek óta mindig Abe pártja, az LDP nyert), mely szinte minden területen kudarcot vallott: a 2010-es cunamit rosszul kezelték, a gazdasági válságra nem adtak megfelelő választ, és balodaliként az amerikai szövetséget is leépítették, és Kínához közeledtek, majd megfutamodtak a két ország közt fellépő területi vitáktól. Ebben a sokkszerű állapotban Abe kormányzásához a japán lakosság nagy reményeket fűzött, és az valóban sok tekintetben új minőséget jelentett. Abe gazdaságpolitikáját három pillérre fűzte fel: monetáris és fiskális stimulus ,illetve gazdasági szerkezetváltás. 
Ez elsősorban a japán nemzeti bank masszív kötvény- és részvényvásárlási programját jelentette, ami mesterségesen megemelte a tőzsdeindexeket, ráadásul a jen romlását is előidézte. Ez utóbbi Japánban mindenképpen pozitívnak volt tekinthető, hiszen az - nem túl magas, 1-2%-os - inflációt is jelentett egyben. Bizonyos szempontból már a politikában addig szokatlan, energikus fellépése és a tőzsde ezzel egyidejű emelkedése egy pozitív légkört teremtett, megtörve az évtizedes pesszimista hangulatot. Ennek hatására a háztartások fogyasztása is nőni kezdett, ami további felhajtóerőt jelentett az inflációra nézve.
Ezzel együtt már kezdetben is egyértelmű volt, hogy a mesterséges hatások - azaz a virtuális pénznyomtatás a nemzeti bank részéről - csak a kezdőlökést adhatják meg a gazdaság számára, utána már a fundamentális alapok változására is szükség van annak fenntartható növekedéséhez. Ezen a téren Abe csak a legelső lépéseket tudta megtenni, hogy liberalizálja a nemzetközi összehasonlításban nagyon zárt és torz japán piacot. Ez a nők munkábaállásának a segítését jelentette, a cégek adókedvezményt kaptak, ha részmunkaidőben alkalmaztak nőket, illetve több óvoda, bölcsőde is épült. Ugyanakkor Japánban a nemi diszkrimináció még így is kiugróan magas a nyugati országokhoz képest.
A munkaerőpiaci reform mellett viszont az iparágak és a versenyjog szabályozása már kevésbébb volt sikeres, aminek oka az LDP ernyőszervezet jellegében keresendő: a pártnak - széleskörű, 60-70%-os támogatottságának fenntartásához túl sok gazdasági érdeket kell figyelembe vennie. Japánban a legtöbb iparágban - a nemzetközileg is versenyképeseket leszámítva - lényegében nincs verseny, a cégek kvázi monopolóiummal rendelkeznek az ország egy-egy területén belül. Erre példa, hogy míg a legtöbb fejlett országban 3-4 nagyobb bank működik, és a többi jóval kisebb náluk, addig Japában 18 hasonló méretűre oszlik a piac, melyek viszont szigorúan felosztották egymás közt a azt. Ráadásul a külföldi tőke lehetőségei is igen korlátozottak, és a hazai cégek szubvencionálása is gyakori. Ezek a jellemzők a japán termelékenység alacsony voltára is magyarázatot adnak, viszont a politikai realitások miatt Abe sem tudott igazán mit kezdeni velük.
Japanizáció
A fent említett problémákat kezelendő, Japán már a 2000-es évektől kezdve úgynevezett "unortodox" módszerekhez nyúlt, hogy élénkítse a gazdaságát, melynek a fő formái a következők:
- az alapkamat 0%-ra csökkentése
- jelentős kötvényvásárlási program a nemzeti bank részéről
- újabban pedig részvényalapok vásárlása
Ezek mára olyan szintet értek el, hogy az összes államkötvény 40%-a, a részvényeknek pedig 20%-a a nemzeti bank kezében van. Sok tekintetben viszont ez a gyakorlat normálissá vált az elmúlt évitzedben, amit a koronaválság tovább erősített, ahogy az európai és amerikai nemzeti bankok is egyre aktívabb politikát folytatnak, a FED mérlege a GDP 40%-át is eléri. A korábbi japán válságkezelés egyfajta hivatkozási alap lett, melyből kiindulva egyesek az MMT-t (modern monetáris elmélet - lényegében a korlátlan állami pénznyomtatás szószólói) is igazolva látják, fittyet hányva a japán helyzet sajátosságaira.
A helyzet azonban az, hogy bár valóban úgy tűnik, a hiperinflációtól nem kell tartani a tőkeinjekciók ellenére sem, a japán válságkezelés sikerei is mérsékeltek voltak. Bár mind a vállalatok, mind a háztartások hatalmas készpénz-megtakarításokkal rendelkeznek, ezek elköltése vagy befektetése így sem történt meg. Az egyetlen szektor, ahol történt változás, az az ingatlanpiac volt, ahol egy, a 80-as évekbelinél jóval kisebb buborék kezdett kialakulni. Ráadásul a valódi problémát, a termelékenység stagnálását csak állandósítja az alacsony kamatkörnyezet, hiszen így a nem versenyképes cégek továbbra is finanszírozni tudják magukat olcsó hitelekkel.
Lényegében ami a világ többi fejlett gazdaságát megkülönbözteti Japántól, az a munkaerő növekedése, ami enyhíti a lakosság félelmét a nyugdíjrendszer összeomlásától, akik így többet fogyasztanak, ami egy magasabb inflációt tesz lehetővé. Amerikában a latinok, míg a Japánhoz sokban hasonlító Németországban a közel-keleti és kelet-európai bevándorlás segített ebben, viszont a gyenge termelékenység és a mesterségesen életbentartott "zombicégek" problémája ugyanúgy jelen van. Japánban ezzel szemben nagyon mély elzárkózás figyelhető meg a témával kapcsolatban, amin Abe is csak kicsit tudott változtatni. A délkelet-ázsia vendégmunkások bár kezdenek jelen lenni a japán munkaerőpiacon, tömeges, milliós számú részvételülig még hosszú út vezet.
Jobbra, fönt: Japán demográfiai helyzete. 2050 körül már kevesebb mint 2 munkaképes ember fog jutni egy nyugdíjasra.
Két nagyhatalom között
Ahol Abe valószínűleg maradandót alkotott, az az ország külpolitikája lett. Ahhoz, hogy ezt érzékelni tudjuk, érdmes kitérni Japán speciális geopolitikai helyzetére: az ország annak 1945-ös amerikai megszállása óta egyértelműen az USA katonai erejétől függ, hiszen az alkotmány tiltja a haderő jelentős fejlesztését. Ahogy azonban Japán egy gazdasági nagyhatalommá vált, úgy jelent meg egyre inkább az igény egy aktívabb külpolitikára, ami egy kelet-ázsiai regionalizmust szolgált volna, és egy ehhez szükséges ütőképes hadseregre. Ezt a képletet Kína felemelkedése tovább bonyolította.
Ahogy szó volt róla, az Abe előtti kabinet is ebbe bukott bele: lazítani akart az amerikai kapcsolaton, viszont a jó együttműködés hiányában a Kínával fellépő területvitákat (Szenkaku-szigetek) sem tudta megfelelően kezelni. Abe egy másik utat válaszott: a hadsereg fejlesztését tűzte ki célul (az ezzel kapcsolatos alkotmányos huzavonáról lásd bővebben: Japán válasza Észak-Koreára: Úton az újrafegyverkezés felé?), amit bár a világháborús sérelmek miatt Dél-Korea nem nézett jó szemmel (a két ország kapcsolata - bár szövetségesek - valóban mélyponton van), Kínával ezzel párhuzamosan sikerült a gazdasági együttműködést is mélyíteni.
Kínai-japán viszony: a félelem, tisztelet és függés speciális esete, kép forrása:https://www.businessinsider.com/shinzo-abe-visits-beijing-us-tariffs-trade-wars-japan-china-2018-10?r=US&IR=T
Abe azonban a szűkebb régióját elhagyva Délkelet-Ázsiában is jelen tudott lenni: 2013-ban a mind a tíz, itt található országban hivatalos látogatást tett. Ez beleillett abba az elképzelésbe, amit Abe-doktrinának is szokás nevezni: egyszerre kell együttműkődni az erősödő Kínával, viszont annak területi követelései, gazdasági kényszerítései során közösen, egymást erősítve kell fellépni. Ezzel összhangban a térség országaiba jelentős japán segély, befektetések és haditechnika érkezett.
Kérdés azonban, hogy meddig tudja Japán fenntartani viszonylagos függetlenségét a kezdődő kína-amerikai hidegháború közepette, és bár Huntington is egy önálló, átmeneti civilizációnak tekinti a japánt, valószínűleg Abe után ez egyre kevésbébb fog sikerülni. Az LDP-n belül - annak ellenére, hogy viszonylag gyorsan ki lett választva az utód, Yoshihide Suga - hamarosan újra meg fognak jelenni a frakciók közti hatalmi harcok, amelyek akár meg is béníthatják az ország külpolitikáját. Továbbá a gazdasági realitások miatt a katonai költségvetés folyamatos emelése, vagy a külföldi segélyezés fenntarthatósága sem egyértelmű.
Sok szempontból Abe túl későn érkezett: reformjainak bevezetése a 90-es években feltehetően egy teljesen más kelet-ázsiai rendet eredményezett volna napjainkra, hiszen abban az időben még sokkal több tér nyílt egy önállób külpolitikára. Japán akkor egyértelműen a térség vezető gazdasági hatalma volt, jobb volt a demográfiai helyzete, és az USA-n kívül más ország nem rendelkezett számottevő haditengerészettel se. 2012-es megválasztása után viszont csak lassítani, szünteltetni tudta az ország hanyatlását. A japánok számára az ország nagyhatalmiságának elolvadása egy rendkívül súlyos identitásválságot is okozott. A 20. századból "örökölt" különlegesség és kiválóság-tudat alapjaiban rendült meg, miközben a fiatalok számára az ennek való megfeleléskényszer tehernek számít. A sors kegyetlensége, hogy a tervek ellenére 2020-ban Japán nem tudta újra megmutatni sikereit a világnak, mint az 1964-es tokiói olimpián, cserébe a gazdaság rekordmagas, 27%-os visszaesést szenvedett el a koronaválsággal összefüggésben.
Borítókép forrása:https://commons.wikimedia.org/wiki/File:Tokyo_(16042877318).jpg
