Miért nincs Ázsiai Unió?
2018. február 19. írta: kazsiafigyelo

Miért nincs Ázsiai Unió?

Képtalálat a következőre: „east asian community”Ahogy egy korábbi bejegyzésben írtam róla, Ázsia jövője a 21. században könnyen követheti Európa útját az első világháborúig. Az Európai Unió megalakulása politikailag azt jelentette, hogy az európai államok fölhagynak az ellenségeskedéssel, félreteszik az ellenérzéseket, a nacionalizmust, és ez vezetett az 50-es, 60-as években a napjainkban Ázsiában is tapasztalható gazdasági növekedéshez. Ha az Ázsiai országok a háborúskodás útjára lépnek, egyértelmű, hogy nem fognak meggazdagodni.

Napjainkban az ázsiai nemzetek közti ellenérzések, melyek nem mentesek a rasszista fölhangtól sem, inkább mélyülnek a gazdasági összeköttetés folytán, mint csökkennének. Kína térnyerésének senki sem örül, de mint realitást figyelembe veszik, a gazdasági együttműködés miatt. 

A címet adó kérdésről már több elmélet is napvilágot látott, és sokan a Japán-Németország analógia mentén (mint világháborús vesztesek, illetve a központi szereplők a kontinensen a 20. században) a szigetország történelmét kezdték vizsgálni. Bár mára mindketten leszámoltak a diktatórikus, militarista múlttal (erről lásd később) és demokráciává váltak, az útjuk különböző volt. Németországban ugyanis a náci ideológia teljesen vállalhatatlanná vált, míg Japánban a világháború alatti értékek inkább átértékelődtek, mint megszűntek. A gazdasági csoda alatt az együttműködés, "mozgósítás" sok szempontból a háborús tapasztalatokra épültek. A japán politikai térben az amerikaiak 50-es évekbeli erős belpolitikai befolyásának megszűnte után mindig volt egy jelentős szélsőjobboldali csoport a kormánypárton belül (LDP), akik büszkén tekintettek múltjukra. Ez kiegészült a szamurájok kultúráját követő becsület imázsra. A japánok nem kértek nagyon sokáig bocsánatot a második világháborúban általuk elkövetett atrocitásokért (Sanghaj bombázása, koreai kényszerprostituáltak), és ez napjainkra is csak részben következett be.

Végezetül Japán mindvégig erősen függött az USA-tól, önálló külpolitikát részben vitt csak, manapság kezd az Abe Shinzó vezette kormány változtatni ezen. Az USA pedig nem szívesen látott volna egy ilyen szerveződést. Az Európai Unióra is már voltak, akik ferde szemmel néztek, ráadásul a 80-as években, amikor a japán gazdaság a csúcson volt, kifejezetten riválist láttak az országban. 

A 90-es évektől viszont Japán relatív súlya csökkenni kezdett, ami Kína fölemelkedésével párosult. Versengés indult meg a két fél közt, hogy melyikőjük vezetésével jönne létre az Ázsiai Unió alapja, egyfajta közös gazdasági övezet. A terv az volt, hogy előbb kötnek a térség országaival szabadkereskedelmi egyezményeket, majd a másiknak a részvételt a szervezetben csak végül ajánlják föl, másodhegedűsi szerepre kényszerítve azt. Ebben a folyamatban Kína előrébb jár ma, az délkekelet-ázsiai ASEAN országokkal például 2011 óta van szabadkereskedelmi egyezménye.

A helyzet tehát napjainkra igen komplexé vált. A kínai fölemelkedés azonban szintén kétségeket ébreszt a környező országokban. Igaz ez természetesen az USA-ra, de a legtöbb délkelet-ázsiai országra is. Az ő történelmük lényegében arról szólt, hogyan próbálták meg függetleníteni magukat a kínai befolyástól, több kevesebb sikerrel (a vietnami nemzettudatban különösen nagy annak a jelentősége, hogy ő nekik ez elég jól sikerült), ráadásul ez a kínai etnikum gazdasági dominanciájával párosult és ma is párosul, hiszen az ottani kisebbségek jóval felül vannak reprezentálva a vagyoni viszonyok terén. A 60-as években írta még le a Civilizációk összecsapását is jegyző Samuel P. Huntington, hogy a gazdasági függőség nem jelent politikai behódolást is, sőt. A túlzott erőfölény kifejezetten ellenérzéseket vált ki a lakosságból. Bár nem mondom, az Európai Unió is főleg a német-francia tandem akaratát követi, a kínai hegemónia ennél sokkal nyomasztóbb lenne Peking elképzelései szerint. Képtalálat a következőre: „east asia map chinese influence”

18-19. századi térkép, a gyarmatosítók érkezéséig a Kínát körülvevő országok - Japánt leszámítva, mely az egyetlen mai egyensúly lehet - lazább-szorosabb hűbéri államok voltak

Az említett országoknak a szerencséje, hogy az USA Obama elnöksége előtt fölkarolta "szabadsgáharcukat" Kínával szemben, míg Trump megválasztása óta a támogatás csökkent. Ezzel párhuzamosan Japán kezd egyre jelentősebb regionális hatalommá válni, hiszen évek óta napirenden van a hadsereg fejlesztése. Ez együtt jár a korábbi, Kína-ellenes beidegződések föléledésével, a második világháborús szerep újraértelmezésével. Bizonyos szempontból ez jól is jön Abe-nak abban, hogy az erősen ellenzett alkotmánymódosítási tervét ()keresztülvigye. 

Amerre tehát napjainkban a stratégiai helyzet mozog Ázsiában, az inkább hasonlít egy hidegháborús megosztottságra a politika terén, az USA és Kína közti választás mentén, míg gazdasági szempontból már a térségen belüli kereskedelem akkora, mint az EU-ban (60%-a kereskedelemnek a tagországok közt bonyolódik le). Éppen ezért egyértelmű, hogy csak békés körülmények mellett lehet kihasználni teljesen az ázsiai növekedési potenciált. A nyers adatok alapján a kínai gazdaságba való beágyazottság a legmélyebb (a délkelet-ázsiai országok között a Fülöp-szigetekn kívül - akiknek Japán a legnagyobb kereskedelmi partnere - nincs is ilyen ország). Ugyanakkor ez már az említett okok miatt nem tud egy Európai Unióhoz hasonló szervezhet vezetni. Ráadásként ha az USA újra aktívabb lenne a térségben, és aláírnák a TPP-t (szabadkereskedelmi egyezmény a Csendes-óceán térségében, lényegében Kína körül lett lőve), akkor gazdasági téren előjönne a megosztottság. Ezt a szervezetet egyékbént jelenleg Japán próbálja újjáéleszteni, összehozni az USA-n kívüli résztvevőket.

Képtalálat a következőre: „tpp member countries”

TPP résztvevői: az USA és Kanada valószínűleg már nem lesz benne, de az ázsiai országok számára így is előnyös lehet. Jól látszik az is, hogy Kína gyakorlatilag körbe lett lőve, 

 

Amerika gazdasági szerepét Japán próbálja betölteni, azonban fontos látni, hogy egy elöregedő és eladósodott országról beszélünk, így a nemzetközi segélyezés, rezsimek pénzelése (amit Kína tesz) csak szűk területen mozoghat. Amire tehát kilátás van, az egy kínai-japán versengés a térség vezető szerepéért, pontosabban Japán kísérlete, hogy föltartóztassa Kínát.

 

A bejegyzés trackback címe:

https://keletazsiafigyelo.blog.hu/api/trackback/id/tr2913672212

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

tireless treehugger 2018.02.22. 21:19:28

Japán elzárkózó társadalom és a buddhizmus és saját különálló kultúrájuk segítségével önmagukban is tudnak boldogok lenni.

Szerintem nem készülnek dominanciára, kipróbálták az imperializmust, elbukták aztán most megint elvannak magukban. ( Idővel persze lesz majd banzáj megint, de több emberöltő kell hozzá.) A fegyverkezésük és katonai doktrínájuk változása tisztán önvédelmi jellegű, ilyen nagy mértékű kínai veszélyt nem lehet figyelmen kívül hagyni. Még ha belépnek az atomhatalmak közé sem lehet őket hódítónak vagy intervencionistának beállítani, mert nem tudnak összerakni sokmilliós expedíciós hadsereget, még önvédelemre sem jut elég. (Az atomcsapás után pedig mindenképpen szükséges egy szárazföldi katonai befejezés)

kazsiafigyelo 2018.02.25. 20:41:39

@tireless treehugger: Japán szerepét tekintve abszolút egyetértek. A kínai propaganda az, ami elvitatja tőlük a fegyverkezés jogát.