A dél-kínai tengerre gyakran hivatkoznak úgy, mint a területre, amiért kitörhet a 3. világháború. Ez talán pont azért nem valószínű, mert mind az USA, mind Kína érintett, és egyikőjük sem kockáztatna egy nyílt összecsapást. Az elmúlt egy-két évben kialakult egy egyensúlyi állapot, amikor az USA még jelen van, de relatív ereje Kínához képest folyamatosan csökken. Miközben pedig Ázsiában mindenki Észak-Koreára figyelt, a térségben állomásozó flotta parancsnoka elismerte az amerikai kongresszus egy bizottsága előtt, nincs garancia arra, hogy az amerikai csapatok át tudnának jutni a térségben található kínai védelmi rendszereken.
A dél-kínai tenger jelentőségét két tényező adja: az ott található nyersanyagok (kőolaj, földgáz) melyek kiaknázása még jórészt nem is kezdődött meg. Másrészt ezen az úton érhető el a szárazföldi Kína, és ez a tenger választja el Kínát Tajvantól. A konfliktus már a múlt század 70-es éveiben is adott volt Kína és Vietnam közt, míg később a Fülöp-szigetekkel is vita alakult ki egyes szigetek hovatartozása miatt (lásd keretes írás). Nyilvánvaló, hogy akié a sziget, az szerzi meg a jogot a kőolaj-kitermelésre, illetve védelmi rendszereket is telepíthet azokra.
Az USA a szerepe a konfliktusban összetetett: támogatják a Kínával vitában álló országokat (diplomáciailag és fegyverek eladásával), ezen kívül pedig rendszeres jelleggel úsznak be a hadihajóik a vitatott területre (FONOP) amit Kína hevesen ellenez szóban, az USA-val nyílt összeütközésre még nem került sor, míg Vietnammal már igen. Amiről beszélünk, az ugyanis a nemzetközi jog szerint nem az ország területe már, hanem annak a kizárólagos gazdasági területe. Az USA szerint ez már feljogosítja arra, hogy áthaladjon a területen, hiszen az nemzektözi víznek számít, míg Kína teljes katonai fennhatóságot követel, csupán a kereskedelmi hajók forgalmát engedné meg. Dióhéjban ez a konfliktus alapja.
Mesterséges szigetek
Kína 2010 körül kezdett bele a mesterséges szigetek építésébe, melyek a Spratly-szigetek mellé épültek meg, összesen hét. Ennek oka valószínűleg, hogy ez a szigetcsoport található a legmesszebb Kínától. A mesterséges szigetek egyikén kiterjedt katonai infrastruktúrát hoztak létre, kikötővel és reptérrel. Kína azzal védekezett kezdetben, hogy polgári céljai vannak az építkezésnek, itt szeretnék elszállásolni a környéken dolgozó kínaiakat. Manapság a szigetekre épült infrastruktúra "defenzív" jellegét hangsúlyozzák ki.
A dél-kínai-tengeri konfliktus térképen: jól látszik, hogy Kína a saját partjaitól igen messze levő, lakatlan szigeteket követel. Vietnammal közösen tartanak igényt a Spratly- és Paracel-szigetekre, míg a Fülöp-szigetekkel a Scarboroughra. Papíron más államoknak is van követelése, de lényegében ez a három szereplő az, akiket érdemes komolyan venni. Napjainkban Kína mindhárom szigetcsoporton aktív jelenléttel bír.
Ami újdonságnak számít, hogy Kína csendben, amit sokban segített a Trump adminisztráció első egy évének hozzá nem értése, jelentős védelmi rendszereket épített ki a vitatott szigetcsoportokon, ráadásul mind Vietnamot és a Fülöp-szigeteket eltántorította attól, hogy bármilyen gazdasági tevékenységet folytassanak itt. Kína nem válogatott a módszerekben: fegyveresekkel töltötte meg a halászhajókat, és a parti őrségek közt sem voltak ritkák a kisebb összecsapások. Érdemes azonban azt is figyelembe venni, hogy Kína korábban tagadta, hogy fegyverrendszereket telepítene a szigetekre. Áprilisban azonban arról érkezett hír, hogy Kína első ízben föld-víz és föld-levegő rakétákat állított föl a Spratly-szigeteken majd, május elején pedig bombázókat telepített a Paracel-szigetek mellett kiépített mesterséges szigeten levő reptérre.
Az eddig is nyilvánvaló volt, hogy az USA segítsége nélkül a környező országoknak esélye sincs Kínával felvenni a versenyt. Vietnam lényegében eszköztelenné vált, amikor a szigetek alatt található olajmezőket akarta kiaknázni, Kína megfenyegette az abban résztvevő nemzetközi vállalatokat, hogy kitiltja őket az országból. A Fülöp-szigetek pedig már 2016-ban lényegében lemondott a szigetekről, amikor a Hágai Nemzetközi Bíróság nekik adta a területet, majd Duterte e helyett kétoldali tárgyalásokba kezdett Kínával, és minden maradt a régiben: továbbra is Kína aknázza ki a terület erőforrásait, idegen halászhajót sem igazán tűrnek el. Az itt található országok egyszerűen nem engedhetik meg a rossz viszonyt Kínával, amennyiben szeretnének részesülni a gyors növekedés adta lehetőségekből. Amikor Trump a szabadkereskedelmi rendszert akarja lebontani, azzal még inkább Kína karjaiba lökné ezeket az erősen exportorientált gazdaságú országokat.
Verseny Délkelet-Ázsiáért
Amerika problémája egyértelműen az, hogy miután nem rendelkezik területi követeléssel, így szüksége van más államokra, melyek ellensúlyozzák Kínát. A Fülöp-szigetek nagyjából ezt az utat követte, mígnem Duterte 2016-ban jelentősen lerontotta a kapcsolatokat, cserébe a kínai befektetésekért. Vietnammal a probléma, hogy maga is kommunista ország, és a vezetés még mindig gyanakvó az USA-val szemben, bár Obama alatt a viszony elég sokat javult.
Az USA által szervezett FONOP nevű behajózási programokban már csak egy ázsiai ország - Japán vesz részt. Korábban Ausztrália is így tett, de az erős kínai gazdasági függés miatt ők is óvatosabbak. A térség országai általánosságban kettős játékot, amolyan hintapolitikát folytatnak: egyik országgal sem akarják elmérgesíteni a viszonyt, nyitva hagynak minden ajtót. Egyikőjük sem fogadja el szóban a kínai követeléseket, de mint realitást kezelik. A Kínával való viszony mintha függetlenedne a dél-kínai-tengeri eseményektől, mindig próbálnak barátságosak maradni, a kormányfők a találkozókon sem igazán emlegetik. Kína eddig sikeresen megakadályozta, hogy a térség országait felölelő ASEAN nevű szervezet ne álljon egységesen az érintett tagországok mögé.
Azonban egyértelmű, hogy a dél-kínai-tengeri konfliktus csak úgy oldódhat meg, ha a délkelet-ázsiai országok is elfogadják a helyzetet. Így mind Kína, mind az USA próbálja maga felé mozdítani az adott országokat, legalábbis Obama "Pivot to Asia" terve és a TPP nevű szabadkereskedelmi egyezmény ezt volt hivatott segíteni. Trump elnöksége viszont ezt megakasztotta.
Képek: Obama és Xi Jinping találkozói Tran Dai Quang vietnami elnökkel.
Az amerikai katonai jelenlét a térségben visszaesett, a FONOP programokat (behajózások a Dél-Kínai-tengerre) is leállították csendesen az ősszel, hogy Kína segítőkészebb legyen az észak-koreai helyzet megoldásában. Azóta ez újraindult, de a helyzet már nem a régi. Az új felállás lényege, hogy az USA továbbra is jelen lesz és kritizálja Kínát, de a már felépült kínai berendezéseket békén hagyja. Ennek egyik oka az, hogy a felszított kínai nacionalizmus miatt bármilyen összetűzés, ha nagyobb publicitást kap, a kommunista rendszert akár a válaszcsapásra is ösztökélheti. Valójában egyik fél sem akar háborút, főleg úgy, hogy úgy néz ki, egyfajta egyensúlyi állapot alakult ki, ahol az erőviszonyok is elég kiegyenlítettek.
A múlt hónapban sor került Philiph Davidson, az amerikai hadsereg csendes-óceáni parancsnokának meghallgatására a szenátus előtt. Davidson kijelentette, hogy Kínát ideje nem feltörekvő, hanem potens katonai kihívóként kezelni, és "nincs garancia arra, hogy az USA egy jövőbeli háborúban legyőzné Kínát". Ez persze nem jelenti azt, hogy a kínai flotta erősebb vagy egyáltalán egyenrangú lenne az amerikaival. Arról van szó, hogy a kínaiak okosan asszimetrikus módon fejlesztették a haderejüket: a cél a dél-kínai-tenger védelme volt, továbbá, hogy meg tudjanak akadályozni egy esetleges amerikai inváziót. Az amerikai hadsereg gyenge pontja pont az erőssége is: az anyahajók. Kína hajóelhárító rakétarendszerei (anti-ship missiles) valós fenyegetést jelentenek rájuk, mint ahogy a légvédelmi rakéták is a felszálló vadászgépekre. Ezek a rakéták az egész Dél-Kínai-tengert lefedik, bárhol képesek a csapásmérésre.
Az USA az egyetlen ország továbbra is, mely a világ bármely területén képes hathatós támadást indítani, és jó esély van a győzelemre, de egyes esetekben - mint a Dél-Kínai-tengeren is - a siker nem garantált. Kína ilyen hadiflottával (blue navy) mely az óceánokon is sikeres tud lenni, nem rendelkezik még, ez a következő évtizedek feladataként van megjelölve, de az Indiai-óceáni jelenléte például már jelentősnek tekinthető.
Következmények
Kína végső célja az lehet, hogy egyfajta saját "Monroe-doktirnát" alkalmazva Ázsiát a saját felségterületének ismerje el az USA, ahogy Amerika Dél-Amerikát kezeli. A Dél-Kínai-tenger Kína achilles-sarka szerintük - itt halad át a kereskedelemük 80%-a, és ahogy már írtam róla, a kínaiak rögeszméje, hogy Amerika képes lenne Kínát blokád alá venni (lásd: Szun-cu és a kínai stratégia gondolkodás - ahol arról is szó van, hogy miért helytelen ez a föltételezés és miért veszélyes is egyben). Továbbá ez az átjáró Tajvanhoz is, amit Kína szeretne beltengerként kezelni (egy ország politika). Ahogy a keretes írásban is szó volt róla, egyfajta proxy kezd kialakulni: a nagyhatalmak nem valószínű, hogy egymásnak esnek, de kisebb országokat támogatva megpróbálják ellensúlyozni a másik felet, ami akár proxy háborúkhoz is vezethet (lásd Ukrajna). Az USA-nak a csendes-óceáni katonai jelenlét fenntartására van egy B-terv is: ez azt jelentené, hogy a mai Japán-Tajvan-Fülöp-szigetek vonaltól kiljebb, a második világháború alatt is használt szigetvilágon építené ki a védelmi rendszerét. Ez persze az amerikai világhatalom feladását is jelenti. Ezt ellensúlyozandó hosszútávon egy jobban elköteleződött Indiával számolnak sokan a térségben, mind katonai, mind gazdasági szempontból.
Amerika továbbra sem valószínű, hogy nagyobb figyelmet fordítson a térségre, részint Trump sajátos külpoliitkája miatt, részint az iráni és észak-koreai lekötöttség miatt. Több elemző is kijelentette, hogy ez a prioritás nem veszi figyelembe a realitást, és elsődlegesen Kínával kellene foglalkozni. Jelen állapotban azonban Kína egyelőre hátradőlhet.