A trieri Marx szobor kapcsán az egyik mellékesként kezelt kérdés, hogy Marx személyén túl vajon el szabad-e fogadni Kínától egy ilyen "ajándékot". A város tanácsában több német képviselő felemelte a szavát, hogy ezzel egy autoriter államot legitimálnak. Kína viszonya a kommunizmushoz valóban bonyolult, és Kínát nem is tartom kommunista országnak. A kommunizmus inkább egy eszköz volt, ami Kínában annyira sem valósult meg, mint a Szovjetunióban. Az ügy rávilágít arra is, hogy Kína hogy viszonyul a Nyugathoz, mennyire veszi komolyan annak vívmányait.
Kínában Marx tanai a 19. század végén jelentek meg, amikor válaszként az ország félgyarmati sorba süllyedésére egyes reformer írástudó körök a Nyugat és tanai felé fordultak. Kínában spontán módon önművelő csoportok alakultak, ahol Marxot és más gondolkodókat együtt értelmeztek. Ekkoriban mindenre, ami kínai volt, az elmaradottság jelképeként, ha nem okaként tekintettek. Ezzel szemben a nyugati dolgokat jónak, azok átvételét a ország megerősödésének zálogaként látták. A nacionalizmus például Kínában nem természetes módon jött létre, hanem mint nyugati eszmét vették át ekkoriban.
Miért nem sikerült Kínának ami Japánnak?
Kínában is felmerült, hogy Japánhoz hasonlóan átvéve a nyugati jogrendszert, közigazgatást és ezzel együtt a technológiát, vissza lehet nyerni az ország függetlenségét. Az akkori Mandzsu dinasztia viszont fegyvergyárak létrehozásán túl nem volt hajlandó a reformokra. Hittek Kína felsőbbrendűségében, és a technológiai különbségben látták a bajok okát. Valójában a kormány gyenge volt, nem terjedt ki a hatalma a vidékre, az ipar pedig tönkrement a nyugati verseny miatt. Az 1911-es forradalom, melyet elvileg a reformerek robbantottak ki, sem hozott áttörést, hanem egy tábornok, Yuan Shi-Kai diktatúrája következett. Valószínűleg az ország méretei lehetett ennek az oka, illetve az ebből származó diverzitás. Japán ezzel szemben relatíve modern nemzettudattal rendelkezett és a tokiói hatalmat az 1880-as évektől kezdve elismerték (bár ott is sor került egy polgárháborúra).
Ezek a csoportok azonban Kínában igazából sosem jutottak hatalomra. Az 1911-es Szun Jat-szen vezette forradalom inkább káoszt hozott, mint demokráciát. Az országban kezdetét vette a hadurak korszaka, amikor a császárság helyett 5-10 katonai vezető osztozkodott az ország területén, továbbra is despotaként. A Szun Jat-szen vezette kantoni kormány (melyet a külföld nem ismert el) a Szovjetunió felé tekintgetett. Szun is úgy gondolta, hogy a kommunizmus az, ami Kína felemelkedését jelentheti. Ennek okai abban rejlenek, hogy a Szovjetunió hasonlított Kínára abban, hogy mindeketten fenyegetve voltak a külföld által és elmaradottak voltak. A 20-as években azonban a szovjet gazdasági eredmények valóban nem voltak rosszak. Másfelől a két ország közt együttműködés jöhetett létre a közös nyugat-ellenesség folytán is (fontos tisztázni, hogy a nyugati vívmányok tisztelete ellenére Kína a nyugati országokat gyarmatosítónak tekintette). Így a Szovjetunió tanácsadókat küldött, és a segítségével jött létre a Wampoa Katonai Akadémia, ahol Csang Kaj-Sek is végzett. Az ekkoriban létrejövő Kínai Kommunista Párt együttműködött a Koumintanggal, szövetségesek voltak az ország egyesítésében.
Kína térképe 1927-ben. A Koumintang (nemzetiek) csak az ország déli részét irányították
Kínában tehát Marx és a kommunizmus teljesen mást jelentett és Mao is -ahogy szó lesz róla - átértelmezte a sztálini tanokat. A kommunizmus imperalizmusellenességet, és a Kína számára leginkább járható fejlődési pályát jelentette. Az erős állam abban az időben, amikor az országban nem létezett valódi központi hatalom, nagyon is imponáló volt. Kínában általánosságban is igaz, hogy a fejlődés csak az erős központi hatalom megléte mellett lehetséges. Ha decentralizáció, széthúzás lép föl, az Kína meggyengülésének a jele. A történethez hozzátartozik, hogy a 20-as évek végén Csang Kaj-sek már nem nézte jó szemmel az erős kommunista befolyást. Csang Kaj-sek hiába volt Szun Jat-Szen utóda, ő sokkal inkább hadúr volt, és tevékenysége is inkább a hadakozásban (hogy 1927-re egyesítette nagyjából Kínát) merült ki, és nézetei a Nyugat egy másik akkor népszerű ideológiájához, a fasizmushoz állt közel, és tartotta Mussolinit példaképének.
Marxizmus és konfucianizmus
A kínai pragmatizmust jól mutatja, hogy - miközben a kommunizmus elvben internacionalista - Maotól kezdve jellemző a kínai rendszer nacionalista volta. Bár Mao a régi tradíciókat meg akarta haladni (ez volt a kulturális forradalom egy aspektusa), ma már Xi Jinping az ősibb kínai elemekhez nyúl vissza. A rendszer mindenben megpróbál legitimitást találni. Így sikeresen lovagolják meg a kínai nacionalizmust a Dél-Kínai-tenger esetében például, de a Konfuciusz is szobrot kapott a Tiennamen téren.
Az mindenesetre tény, hogy a mai Kína és a konfuciánus Kína közt több a hasonlóság, mint a mai Kína és a kommunizmus közt. A párt fölfogható úgy is, mint a korábbi konfuciánus írástudó elit. A marxizmus és a konfucianizmus is erős, totális állammal számol. Mao és Xi Jinping kultusza vetekszik a császárokéval (lásd részletesebben: Xi Jinping, az új Mao?)Amit azonban ez bizonyít, hogy Kína végső soron a gazdasdági fejlődésével párhuzamosan önmagához tér vissza, és egyre kevesebb annak a realitása, hogy elkezd hasonlatosabbá válni a Nyugathoz.
Mao 1949-es hatalomra kerülésével először tiszta formájában hatalomra került a kommunizmus. Mao azonban mindig is hangsúlyozta, hogy ő kínai kommunizmust épít. Ennek egyik legismertebb jele, hogy a munkásság helyett a parasztságot tekintette a fő szövetségesének, ami a Koumintang elleni polgárháborúban bejött. Mao egyszerre volt kommunista és a harmadik világ, illetve az el nem kötelezettek hangos tagja, potenciális vezére. A cél már meglepően korán, az 50-es években ki lett mondva, hogy Kínának a cél, hogy újra a világ vezető hatalmai között legyen. A kommunizmus ennek fényében egy eszköz: Kína támogatást kapott a Szovjetuniótól, illetve az USA-t és Japánt is távol tartotta. Mao - ha nem általában a kínaiak - nem tudta elviselni a másodhegedűs szerepét, így az 50-es években szakítás történt a Szovjetunióval. A 70-es években megkezdődött a közeledés az USA-hoz. Az 1978-ban elindított reformok kapcsán sokan gondolkodtak azon, vajon meddig marad fönn a kínai hibrdid rendszer, melyet Kína még mindig kommunistának hív, miközben az állam szerepvállalása a gazdaságban kisebb, mint a GDP 50%-a, és általános társadalombiztosítás sincs.
Valójában Kína ma már büszke is arra, hogy a külföldről érkező hatásokat abszorbálja, és beépíti, de a rendszer kínai jellege megmarad. Kína miközben megpróbálja lehagyni a Nyugatot, nem fél annak vívmányait használni. A kínai kultúra (részben Mao szavaival élve) ereje az adaptivitásban rejlik, hogy bármilyen rendszerben képesek kiismerni magukat, majd annak részévé válva végül ők lesznek annak vezetői. A trieri Marx szobor valahol ennek a szimbóluma szerintem, függetlenül a Kínai Kommunista Párt szándékaitól. Kína megmutatja, hogy jobban tudja használni a nyugati eszmerendszereket, és nem kér a liberalizmusból, Európa pedig tapsol. Egyszerre vannak kint és bent is: beszélik az európaiak nyelvét, ismerik a szokásainkat, nézeteinket, de a végső cél a Kína központú világ (újbóli) létrehozása (ahogy ezt több ezer éven megszokhatták a kínaiak). Éppen ezért úgy gondolom, hogy a világnézeti kérdéseken felül hiba volt elfogadni a szobrot, és Junckernek asszisztálni ebben az átverésben.
A kínai vezetés végtelenül pragmatikus, mint ahogy Maotól kezdve a párt vezetői. Kína semennyire se marxista, így gesztusa nem igaz, a marxizmusnak egyetlen részét valósította meg, az erős államot.